Göteborgsvarvet 2018

A bajok gyökerének vélt megtalálása után eljött a félmaraton napja. Előtte a héten még  voltak kisebb kalamajkák a térdemmel, egy HIIT edzés + rá két napra egy tempófutás során sikerült megint bedurrantani a térdem, de péntekre lelohadt, így úgy voltam vele, hogy mivel minden ki van már fizetve, utazzunk és próbáljuk meg szombaton.

Chartervonattal mentünk, reggel 8:05 indulás volt tervezve a stockholmi központi pályaudvarról. A szombat reggeli kevés utas miatti ritka menetrend miatt már hét óra előtt az elővárosi vonaton ültem.

Tavaly is már a versenyszervezők biztosította “futóvonattal” (löpartåg) mentem, ami egy charterjárat Stockholmból, idén ezt még azzal fokoztam, hogy belépve a munkahelyem sportegyesületének futó szakosztályába, céges támogatással mentem az első osztályon. Szóval nagyon szuper utazásra számítottam és arra, hogy még futás előtt lesz időm bemenni a versenyexpóra és venni Enervit energia szirupot, mert abból kifogytam.

A valóság nem egészen ez lett. Kezdődött azzal, hogy műszaki hiba miatt fél órás késéssel indultunk. Folytatódott azzal, hogy az út kisebb vérfürdőbe torkollott. A charter  vonattal a versenyszervezők adtak némi extra szolgáltatást is, például a vonaton osztották ki a rajtszámot is, hogy kihasználják az utazási időt. Én addigra már a lábamra szuszakolt kompressziós zokniban ücsörögtem és neki is láttam a rajtszámom adaptálásának a rajtszámtartó övemhez. Az övön a két tartó bizbasz közelebb volt egymáshoz mint a rajtszámon  a lyukak. Nosza elő a svájci bicskám, kisollót belőle kinyitottam, azzal vágtam vele két lukat a rajtszámba, majd a bicskát a kihajtott ollóval letéve az asztalkára elkezdtem az övre felszerelni a papírt. Persze hogy sikerült lesepernem a kb. 5 dekás bicskát az asztalról, ami természetesen az olló hegyével lefelé belesüvített a padlón levő, éppen befele-csámpított zoknis lábfejem belső élébe.

A gumírozott zokni valamit mentett ugyan a helyzeten, de legott lett rajta egy rajtszámtartó-luknyi helyes kis hasíték, meg persze a talpélemben is egy mély, szúrt seb. Miközben felemeltem a csülköm, már hullámokban kezdett bugyogni a vénás vér kifelé  a nagylábujjam tövéből, mint egy megszúrt malacból. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy ha mélyet is, de viszonylag kis keresztmetszetű lyukat ütött az olló, csontot, ízületet nem ért, csak a talpélem izmaiba fúródott. Mire letúrtam a feszes harisnyát a lábamról  kárfelmérés céljából, addigra persze a zokni lábfeje már tocsogott a vértől. Előtúrtam a cserezoknim (rövid szárú, de szerencsére szintén feszes futózokni), majd a sebre szorított zsebkendőre rágörgettem a zoknit. A sebet összenyomva a papír zsebkendővel az össze tudott tapadni és a vérzés viszonylag hamar elállt.

Két gondom volt immár: maga a seb a lábamon, meg a kompressziós zokni, amibe ha belealvad a vér, akkor vértől ragadós zokniban nagyon gáz  lesz futni… Tetejében a seb a nagylábujjam tövében levő bütyök alatt van, ahol szűk a hely cipőben. A zsebkendővel preparált sima zoknit például piszokul szorította ott. Ez most jó a vérzés miatt, de futni nem lesz jó. Sebtapasz persze senkinél nem volt, csak sport-tape. Hoppá, az van nálam is!

Azt találtam ki, hogy jobb híján majd később Bear Grylls leszek és natúr telibe ragasztom a sebet sport-tape-el. Oké, akkor tehát maradt a zokni problémája. Nem maradhat vértől ragacsos, mert tönkre vágja a lábamon a bőrt versenyen. Szerencsére mint céges futók az első osztályon utaztunk és első osztályon az SJ grátisz ad kávét és ásványvizet. Ehhez persze van egy tenyérnyi szolgálati helység egy mosogatócskával, próbáljuk meg azt! A kompressziós zokni műszálas, szóval ha kimosom, gyorsan szárad.

cd2v1-action-500

A kalauz kissé meglepődött, amikor a szolgálati helységébe később benyitva engem talált ott felemás zokniban amint egy lyukas, csupa vér zoknit öblögetek a mosogatómedencében, de azért elirányított a vonat másik végébe a bisztrókocsiba, ahol adtak egy Salvevick gyorstapaszt.

Tudjátok azt a kis helyes izét, mint itt a képen jobbra. Nézegettem, hogy hogy a túróba fog ez a helyén maradni, mert nekem izzad a tenyerem-talpam mint az állat + plusz versenyen fogok futni vele, beletrappolva vízbe a frissítő pontokon és a párakapuk alatt, szóval ott lent vizes lesz minden…

Aztán az az olló adta a megoldást, ami a bajt is okozta: levágtam vele a röhejesen gyenge ragasztófüleket a gézlapocska két oldaláról, majd a gézlapot a sebre fektetve masszívan letépeltem a bokaficam esetére hozott durván ragadós, rugalmatlan sport-tape-el. Tisztára olyan lett mint egy nyomókötés, csak lapos.

Az immár vértelen, de csuromvíz kompressziós zokniból kiszívattam a vizet a klotyóból szerzett óriási kupac papírtörülközővel. Kicsit szárítgattam a zoknit a tűző nap sütötte karfán, majd úgy nyirkosan visszavettem a lábamra. A fekete zokni lábfején a frissen vágott lyukon op-art minta módjára világított át a fehér edző-tape. Ráálltam és alig fájt, arra jutottam, hogy akár működhet is a megoldás.

Időközben egy vágányzár miatti további 10p ácsorgás is volt, szóval mire azon és a mini vérfürdő utáni kármentésen túl lettem, már meg is érkeztünk, késve, az első rajthullám ideje előtt csak 20 perccel. Az első rajtcsoportba esőket a szervezők kocsin vitték előre, nekem bő két órám maradt a 10. csoportig.

Mivel a tavaszi stockholmi pályabejáró futáson elfogyott az Enervit energia szirupom, szerettem volna idén is bemenni, hogy vegyek szirupot mostanra és a maratonra. Tavaly sokat barangoltam az expón, de akkor nem késtünk és egy jóval későbbi rajtcsoportom volt. Most agyaltam, számoltam, de ha az expóra bemegyek akkor egy őrült rohanás lett volna az egész. Arra gondoltam, hogy ennyi baljós előjel után még csak az kellene, hogy a kapkodás miatt még valami baj legyen, szóval hagytam a fenébe.

A versenyhelyszín, a céges sátor, minden ugyanott és ugyanolyan volt mint tavaly, szóval gyorsan megtaláltam mindent. Mire odaértem, leccucoltam, levetkőztem és elmentem végigvárni a sort a Toitoiba, addigra már csak 30p maradt a rajtig.  Kényelmes tempóban odadöcögtem, majd menet közben beálltam a már felsorakozott rajtcsoport elejére.

Versenytaktika és frissítés

Versenytaktikának azt kaptam Gergőtől, hogy az első 16 km-en maradjak Z4-ben, azaz maradjak 184bpm alatt, utána tolhatom, ahogy bírom. Azt hiszem ez most nagyjából sikerült is. A pályaprofil a tavalyi.

A frissítéssel kicsit bajban voltam, mert ugye nem jutottam el az expóra. Volt nálam 2 tavalyról megmaradt Enervit carbo-loader  csomag, lassan lejárt a szavatosságuk, azokat megettem másfél órával a verseny előtt, használati utasítás szerint. Hoztam magammal kb. 6 db. Saltstick sókapszulát, abból egyet reggel vettem be vízzel még otthon, majd a szénhidrát előtöltő csomaggal a másodikat, szintén vízzel. 26-27 fokos meleg volt napsütéssel, nagyon élénken él még bennem a tavalyi SPAR maraton és hőség hatása, soha többet nem akarom azt a fejre állást.

Ezenkívül csak néhány magnéziummal dúsított dextróz tablettám volt, ezeket még 2 éve vettem Németországban egy Aldiban, azóta sem találtam magnéziumost. Ezek a sókapszulákkal együtt a derékövbe kerültek, míg a kezemre felkantároztam a fél literes Salomon puhapalackom. Minden frissítőn akartam inni, a palack az útközbeni vésztartalék volt. Nagyon jól is jött .

A verseny

A rajtcsoportba elég későn, már menetben soroltam be, az elejére. A rajt előtt a pulzus a szokásos módon, ácsorogva is 120bpm felett volt, ehhez képest sikerült a pulzustaktikát betartani, felmászott ugyan a dombokon néha 183 fölé, de a meleg és tűző nap ellenére egész jól viselkedett és lassításra gyorsan visszament. Nagy volt a rajtnál a tolongás, mint tavaly, de most nem akartam tolni, nem bántam, mert a cél a térdemre vigyázás és ezúttal a pulzus taktika betartása volt.

Ennek ellenére egész jól indultam. A kikötői óriáshídra felmászva a 6. km körül ugyan 7p/km-ig kellett visszavennem tempót a pulzus miatt, de végig futottam és utána a térdem ellenére simán be tudtam gyorsulni a lejtőn lefelé. Eleve a pulzustaktika betartása volt a fő célom, ahogy korábban írtam is volt: idénre minden befutóidő-célt elengedtem, de az 5:40p/km körül ingadozó tempónak most igazán örültem, hisz rettentő keveset futottam edzésen idén. Csak bírjam végig!

Első 10
Szerencsére volt azért némi szél és sok párakapu. A híd után a 7. km-nél levő vízvevő hely előtt vettem be az első sókapszulát. (Mindenhol ittam egy pohárral, ahol izót adtak, ott azt, amúgy vizet, sőt volt ahol izót+vizet). A kezemre csatolt puhapalack kicsit nehéz volt az elején, de nagyon jó volt, hogy ha kellett, bármikor ihattam egy kortyot. A sótablettákat pl. már az állomások előtt, a 200m-es előjelző táblánál lenyelhettem egy korty vízzel, hogy aztán az asztal körüli tolongásban már csak a pohárra és tömegre kelljen figyelnem.  A verseny második felére azután sokat ürült a palack, akkor már alig volt súlya.

A híd és a 7. km-es frissítés után jött a legjobb rész. Nagyrészt sík, vagy enyhe emelkedő, részben vízpart, pulzus 183-185 között, 5:30-5:40 körüli tempóval folyamatosan előztem. Majdnem flow-érzés volt, jól ment.

Utolértem a két rajthullámmal korábbi Volvo-s szponzori-rajthullám pocakosabb futóit. 🙂 Elhagytam még egy teljes menetfelszerelésben, rohamsisakban, bakancsban, álcázó arcfestékben pompázó, kék kamugéppisztollyal felszerelkezett, eléggé gőzölgő és roskatag állapotban kocogó katonát is.

A 12. km környékén kezdett el nehezedni a tempót tartani. Gondoltam innentől már csak 9km, van nálam több mint 4 dextróz tabletta, akár 2km-ként lehet egyet elszopogatni, be is vettem megelőzésképpen az elsőt, a kulacsból ittam rá. Itt már tűzött a  nap nagyon.

A 14. km-es vízállomás előtt tűzoltó-darusautó nyúlt be a pálya fölé, onnan  spriccelte a futókat, jó móka volt, majd jött a második híd.

A második híd lankásabb, persze itt is belassultam. Itt hamarabb és feljebb is futott fel a pulzus, plusz már kicsit fáradtam ezért “erőből” kellett futni a napon, de megfutottam végig. Tudtam, hogy a híd után frissítő állomás lesz, így előtte sókapszula kis vízzel, majd az állomáson 1 pohár izó + 1 pohár sima víz extrában a kapszulahígítás miatt, a harmadik pohár meg a fejemre és a testemre ment hűtésnek.

A híd után a 15. km-el kezdődött a hosszú, sunyi emelkedő a Neptun-szobor felé a dombtetőre. A dombra kapaszkodva az  elején elkezdtek a combjaim és csípőizmaim savasodni, ezért aztán szétrágtam még egy magnéziumos dextróz tabit + leöblítettem a kulacsból és úgy két-háromszáz méterrel később aztán a frissítések kezdtek is hatni. Gyorsabb nem lettem, de a savasodás megszűnt. Itt már gyakrabban felcsúsztam 183 fölé pedig a tempó nem volt acélos, 6:00..6:13p/km. A sunyi,  hosszú emelkedő napon felfelé + a kevés hosszúfutás tavasszal edzőidőszakban megtette a magáét — csodák nincsenek. A térdem viszont alig éreztem, a szúrt sebemről meg meg is tudtam feledkezni.

Az emelkedő közepén, a Neptun szobor körül volt a 16. km, itt osztottak vizes szivacsot, vettem is kettőt, törölköztem velük és vizet ittam. Az ottani frissítő állomás után már nem foglalkoztam az óra csipogással, de itt már az erőnlétem nem volt az igazi, féltettem a térdem is, meg 2 hét múlva maraton, szóval nem akartam teljesen belehalósra venni a hajrát.

33160514_1869446229743553_1463663135796756480_nA 20. kilométernél még volt egy autópálya feletti gyalogos-felüljáró ami nem esett jól, előtte bele kellett sétálni egy torlódás miatt, mert a földön ápoltak a mentősök egy futót, ami útszűkületet okozott, meg volt még 1-2 domb, szóval amikor éppen felfele kellett menni itt már nagyon nem volt acélos a léptem. Az utolsó 200m-en meg nem akartam már agyatlanul hajrázni, a miértről Őry István írt nagyon jól a Futólépés blogon. Tudtam, hogy úgysem acélos az időm és nem akartam egy szétesett, eltorzult arcú pacniként beesni a célba egy vállalhatatlan célfotóval, mint az első maratonomon. Az eseteges célfotót ugyan (még) nem kaptam meg, de a cél mögötti  nyújtás, majd az érem átvétele után már egész emberformájúan  tudtam a kijáratnál levő levő fotóscsajnak felmutatni az érmem.

A hivatalos befutóidőm 2:04:50, ami a tavalyi 1:54:22-höz képest vagy 10 perccel rosszabb. Ez félmaraton esetén azért nem kevés visszaesés, de az előzmények miatt egyáltalán nem vagyok elkeseredett. Nehéznek éreztem, de kifejezetten élveztem megint a versenyt, nagyon megérte betartani a pulzuslimitet az elején.

A futás után a céges sátorban masszíroztattam, de 4 órás vonatúton hazafelé azért rendesen bemacskásodtam.  Reggel, alvás után, persze kicsi izomláz még volt, meg mérsékelt térd-duzzanat, de összességében a mini vérfürdőm ellenére sokkal jobb sült el ez az út, mint akár egy hónapja is gondoltam volna.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

A bajok gyökere

Eltelt 4 hónap az évből és alig futottam többet mint 460km. Talán csak a legelső futós évemben volt ilyen kevés kilométerem ezidő tájában az évnek, bár ez önmagában nem túlságosan aggaszt. A kilométer szám sosem volt igazán célom, bár év végén volt, hogy csak azért mentem el hosszabbat futni, hogy impozánsabb legyen az év végi statisztika, ez igaz. Azt viszont továbbra is vallom, hogy közvetlenül nem az éves táv teszi a futót.

A kevés kilométer oka a térdsérülésem, amiről azt gondolta az orvos az MRI alapján, hogy futótérd. Annak a tüneti kezelése a pihenés és NSAID kenceficék, de az oki az az erőfejlesztés: törzs- és térd-körüli izmok fejlesztése, hogy hibásan mozgó térdkalács-ízület problémáját korrigáljuk. Kerestem gyógytornászt, de végül is egy személyi edzőnél és egy edzőtermi bérletnél kötöttem ki. Heti három erőfejlesztés mellett törvényszerűen csökkentenem kellett a futások számát és mennyiségét, ezért a kevés kilométer idén.

Gergő figyelmeztetett, hogy a futás helyett a térdem miatti erőfejlesztésre koncentrálás hosszútávon valószínűleg jó lesz nekem, de tudnom kell, hogy ennek rövid távon az idei versenycéljaim lesz az ára. Az embernek ugyanis alapvetően az az aspektusa fog direktben fejlődni, amit edz. Ha erőfejlesztésre hajtok, akkor ugyan erősebb leszek, de a hosszútávfutás futóedzés nélkül nem megy.

Ebben igaza is van, de úgy gondolom a hosszútávfutás sorozatos sérülésekkel sem megy. Legyünk reálisak: 46 évesen, túlsúllyal kezdtem el futni. Csak magam ellen versenyezhetek, nekem dobogós helyezés max. évtizedek múltán, egy kis létszámú, vidéki, korosztályos versenyen, kihalásos alapon lehetséges. Szóval a sérülés nélküli futás kell legyen nekem a cél, nem a befutóidő hajszolása. Lehet túlparázom dolgot, de a térdduzzanat már 2x előjött a télen és én meg akarom előzni az újabb hosszú lerobbanást.

Belevágtam hát az erősítésbe és lemondtam magamban az idei összes versenyemre a befutóidő hajszolását. A szükségből erényt csinálva arra jutottam, idén fordítsak a versenytaktikán. Ne befutóidőt akarjak elérni, ne minél gyorsabban akarjak futni, ne az iramfutókat akarjam követni, hanem “csak” a Gergőtől kapott pulzustaktika alapján igyekezzem az edzettségemhez képest a lehető legoptimálisabb módon versenyezni. Ez eddig mindig fordítva volt: mindig elkapott a versenyláz és sokszor sutba dobtam a taktikát.

Azzal vígasztaltam magam, hogy ha nem leszek gyors, hát legfeljebb nem leszek gyors, de ki tudja, hátha egyszer a pulzuszónákat betartva Endorfinával tudok majd együtt futni a versenyen? 🤔 Ilyen még sosem volt… 😝

Ami azért aggasztott és igazából most is aggaszt egy kicsit, hogy tudom-e így teljesíteni a maratoni távot idén? Közeledik május közepén a félmaraton, június elején a maraton és a para nőttön nő bennem a mindössze heti 2x 60..80p, alapozó jellegű aerob futás miatt, amit Gergő előír nekem az erőedzések mellé. Tavaly ilyenkor már rég a felkészítő fázisban tartottunk, sok résztávval, most meg heti 3x erősítés és két vánnyadt tempójú futás (persze ez így is heti 5x edzés).

Az viszont kétségtelen, hogy törzs- és lábizmok fejlesztését megérzem, egy részt fáradtságban, másrészt fejlődésben. Mehrdad, a személyi edző, akit kaptam a munkahelyi edzőteremben, a HIIT edzésekben hisz. Fiatal perzsa fickó (otthoni terminológiával “migráncs”), aki lelkes, jól beszél angolul és ami nekem nagy szerencse, sport-élettani/anatómiai képzettsége is van. Én is tanulom őt, ő is tanul engem. Ragaszkodott hozzá, hogy a futótérdhez kapcsolódó gyakorlatok mellett gyúrjunk egy kicsit hátra és vállra is, az irodai egerező életmódom és fiatalkorom óta meglevő csúf testtartásom (lordózisom) miatt.

l39334000.jpg

Ebből lett az első közös kalandunk is: egy (nekem) kemény hát-váll erősítő szerdai menet után másnap futni indultam a vadiúj ajándékommal, egy tenyérbe, vagy kézfejre kantározható Salomon puhakulaccsal. Fél literes kulacs, teletöltöttem. Másképpen fogalmazva: félkilós “súlyzóval” a jobb kezemen indultam neki. A futás eleje rendben ment, de hamarosan megfájdult a jobb vállam. Oké, átraktam a kulacsot a másik kezembe, de a jobb vállam a terhelés levétele ellenére is egyre jobban és jobban fájt a futás miatti kartempózástól.

Mire hazaértem, állandósult a fájdalom. Aznap éjjel aludni sem tudtam tőle, akárhogy fordultam az ágyban — fájt. Sem az Algopyrin, sem a pár órával rá bevett Cataflam nem segített. Péntekre időpontom volt Mehrdaddal, még az éjjel SMS-t írtam neki, hogy felejtsen el aznapra, a saját kezem sem tudom vállmagasság fölé emelni a fájdalomtól, nemhogy súlyzózzak. Mehrdad ragaszkodott hozzá, hogy menjek be és nagyon tanulságos óra következett. Végzett néhány fizikális vizsgálatot rajtam, majd közölte a hipotézisét: lehet, hogy a vállam fáj, de nem azzal van a baj. A hátamon, a lapocka-emelő izmomban van fascia-, azaz izomhártya gyulladás. Az izom “letapadt” és emiatt görcsösen zsugorodik és attól fáj a vállam tetején a trapézizom.

Ezek után a középkori kínzásokhoz hasonló módon facsargatta a vállam saját-testsúlyos, gumiköteles gyakorlatokkal, meg medicin labdára fektetve “tört kerékbe” nyújtás címén, majd gumikötelet kellett vállból rángatnom, mondván “tépjük fel” a hátamon a letapadást, ezt az egészet majd egy teljes óra hosszat. A végére ugyan kicsit még merev voltam, de teljesen fájdalommentes lettem.

Ez a tapasztalat adott reményt, amikor 2 héttel ezelőtt hasonló történet zajlott, csak most a beteg térdemmel. Szerdán kemény comb- és csípőizom edzés után csütörtökön pihenő, ez alatt sajogtak az izmok a térdem közelében, majd pénteken váll-, törzsizom- és felsőtest volt a program kevés lábterheléssel, ezután mintha eltűnt volna a térd probléma.

Szombaton hosszúfutás jött, utána már kicsit éreztem a térdhajlatomban a télről ismerős fájdalmat, de még nem aggódtam. Vasárnap 15km könnyed bringa a fiammal. Na, itt már az első pedálfordulatnál szúrt a térdhajlatom, aztán nagyjából tűrhető lett a dolog, de amikor 15km után leszálltam pont úgy fájt, mint ami miatt januárban leálltam a hosszúfutásokkal és dokihoz mentem. Estére már duzzadt, merev, ödémás volt a térdízületem, pont mint januárban.

Ezek után jött hétfőn Mehrdad. Hümmögött, guggoltatott, eleinte nem értette miért panaszkodom gyakorlatokra, amikre nem várta és miért nem fáj olyan gyakorlat, ami problémás szokott lenni futótérd mellett. Lehet az is gond volt, hogy egy Svédországban nevelkedett perzsa anyanyelvűnek próbáltam angolul magyarázni magyar létemre, hogy mi és hol fáj.

Azért 10perc és pár vizsgálat után eljött a ‘vazze’ pillanat: rájött, hogy nem az a baj, amit a bajnak hittünk az MRI kapcsán. Nem a térdem a rossz. Van ugyan futótérdem is, de nem az rémísztett meg engem januárban és nem az okoz most panaszt. (Futótérd = a térdkalács-ízület kopásos gyulladása).

ham2

Úgy néz ki, hogy a térdhajlító izomcsoportból (hamstring) a kétfejű combizom (biceps femoris) végződése (ami hátul a térd alatt tapad a lábszárcsontra) gyulladt be a térdízület mellett, feltehetőleg az viszi át a gyulladást az ízületre magára.

Itt is az a helyzet, mint a vállamnál volt. Sportsérüléskor sokszor nem azzal a dologgal van a baj, ami a közvetlen tünetet mutatja, hanem valami más, a tünet helyéhez kapcsolódó dologgal kell törődnünk. A vállamnál a trapézizmom fájt őrültül, de a lapockaemelőm volt a bűnös.

Most a térdemben véltem érezni a fájdalmat és a térdízületem tényleg duzzadt is lett, de Mehrdad hipotézise az, hogy a vádlim a hunyó, amit nem használok eleget futáskor. Emiatt az ízület (a térdem) túloldalán levő, kapcsolódó izmot, a térdhajlítómat túlterhelem. Ennek a tapadási pontja ettől jól begyullad, ami aztán tünetet látszólagosan a térdízületemben okoz.

A hipotézist tesztelendő az egész hétfői menetet arra szánta, hogy egyrészt a gyulladt tapadási pontú térdhajlítóm keringésjavítási célból átmozgassa, mobilizálja, a “bűnös” vádlit pedig erősítés céljából brutálisan leterhelje. A keddi futást megtiltotta és azt mondta lássuk meg, mi lesz. Ha tényleg izom probléma, akkor javulnia kell. Ha nem fog, akkor irány az orvos, akkor valami csont-porc probléma van.

Rongylábakkal mentem vissza az irodába, de fájdalom már akkor jelentősen csökkent, másnap reggelre pedig fájdalom teljesen, az ízületi ödéma pedig 99%-ban eltűnt. Alig hittem el. Ugyanerre a tünetekre a körzeti orvos januárban pihenést (tétlenséget) és NSAID gyulladáscsökkentőt írt elő, ami ugyan szintén segített, de több mint 4 hetembe került. Ezek után a térdem egész héten jól viselkedett. Folytattuk a vádli erősítést és hamstring mobilizációt, majd egy újabb héttel később minden probléma nélkül futottam le egy 30 kilométeres maratonpálya-bejáró tesztfutást.

Azt remélem, egy szerencsés véletlen folytán (épp akkor tudtam hozzáértőnek megmutatni, amikor akut volt a visszatérő probléma), sikerült meglelnünk a térdproblémáim igazi gyökerét. Igen, van enyhe futótérd problémám is, aminek a prevencióján érdemes és kell dolgoznom, de az engem megrémítő, télen többször visszatérő térdprobléma alapvetően nem az volt és remélhetőleg nem is fog többet tartós gondot okozni nekem.

Ez a most simán (bár lassan) lefutott 30km meg reményt nyújt arra, hogy a kevés futás ellenére le fogom tudni gyűrni a távot júniusban. Most már csak meg kell csinálni. 🙂 Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a sztorinak a vége.

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Eltelt 4 hónap: Premiärmilen 2018

Egyszer fent, egyszer lent. :/

Az előző posztban a pulzuskontroll elkezdése óta eltelt 1 évet foglaltam össze, ami szerintem alapvetően nagyon sikeres volt az októberi budapesti fiaskó ellenére. Azóta viszont eléggé vegyes a kép, egy viszonylag eseménymentes november és december után jött egy nagy gödör, amiből csak most kezdek kikászálódni.

2018nov-2019marc

A novemberi eleji bejegyzés után elkezdtünk alapozni Gergővel. Alakult a dolog, közben még ott volt az ELTE60, a régi táncegyüttesem 60 éves évfordulója, amibe az öregfiúk-öreglányok szekcióban én is beszálltam. (Két táncos generációban is érintett voltam, de távolság miatt csak a Szappanos Tamás féle társasággal jött össze a próbálás, a Nagy Zoli és Valach Gabi féle korszak dél-alföldijét ki kellett hagynom a fellépésen).

A fellépés előtti héten sokat próbáltam Budapesten barátoknál lakva, de a próbák jó része kőpadlón volt. Az utazás, a kanapészörfölés, a hétközi mindennapos próba + hajnali futások 5x, mind ehhez a kemény talpú táncoscipőben a kövön dobogás megkérte az árát: a fellépés utánra bedagadt és bevizenyősödött a térdem. Igyekeztünk Gergővel rápihenni, ez az első hupli az edzésterhelésben november végén. Úgy tűnt sikerült, alapoztunk hát tovább.

Január közepére már kifejezetten jól ment magamhoz képest: 2órás hosszúfutások voltak már stabil pulzussal, magamhoz képest nagyon jó tempóval, amikor visszajött a térdvizenyő, de most nem akart elmúlni és vele jött a térdfájás. Rápihentünk, volt Voltaren, ettől mintha javult volna.

Másfél hét alig futás után elmentem a Vinterrunra-ra, ami egy szintes téli 10k verseny. Hónapokkal korábban iratkoztam fel egy svéd futóbarátommal közösen, aki végül nem jött el egy uppsalai sörfesztivál miatt. Az igazság az, hogy most még nekem sem volt sok kedvem a versenyhez, meg még meg is fáztam a verseny előtt. A fiaim hetekkel korábban betegek voltak, azt megúsztam, de most a verseny előtt már kapart a torkom: valószínűleg elkaptam tőlük.

A térdsérülés ellenére a futás nem fájt, de nem mertem nagyon széthajtani magam, már a torkom miatt sem. Élénken élt meg bennem az, hogy a Bellmansstafetten után hogy kiütöttem magam a Glädjerusetre.

Két évvel korábban már futottam ezt a versenyt. Ez egy dombos 10k a téli Skansenben, két éve 5:46-os átlagtempóm lett, most csak kicsit jobb, 5:41p/km hasonló pulzus adatokkal. Eléggé elkedvetlenített a csak minimális fejlődés, de erre aztán rátett, hogy az óvatoskodás persze nem segített: a verseny után még rosszabb lett a betegség.

Úgy látszik az edzésterhelés + sérülés + szintes verseny + az utóbbi évek legkomiszabb influenza járványa betett nekem. Most, ezeket a sorokat írva tudatosul bennem, hogy még csak posztot sem írtam a versenyről pár Facebookos képen kívül.

Ezek után hetekre kiütött a nyavalya: torokfájás, köhögés, majd arcüreggyulladás, kis javulás után mindez kezdődött elölről. A futós motivációm lement a béka segge alá.

Eközben nyomoztam a térdem, mert a betegség miatti teljes leállás alatt sem javult. Irány a doki, aki MRI-re küldött és megjött a diagnózis: futótérd + porclágyulás. 4 hét lett a leállásból, mire eljutottam gyógytornászhoz, addigra lassan azért elkezdett javulni. A gyógytornász szerint kacsázva lépek és tartás hibám is van. Előírt nyújtást + egy-két alap erősítő gyakorlatot a térd körüli izmok erősítésére, valamint minimum 3 heti átmeneti felfutási időszakot mielőtt visszatérünk teljes terhelésre.

Ezzel kezdtük a márciust: óvatos újrakezdéssel. Hát az valami katasztrófa volt. A pulzus összevissza ugrált, többnyire az egekben. A leállás előtt <6:25-ös tempó 160bpm körüli pulzuson most >7:40 lett. 😦

Majdnem két hét, azaz 8 futás volt mire 6:50 körüli tempó már valamennyire ment. Ezek után jött a névnapom és vele a Premiärmilen. Ez eredetileg arra volt szánva, hogy felmérhessük a téli alapozás sikerét. Úgy éreztem nincs itt mit mérni. :/

A verseny előtti futásom már egész jó volt, elég stabil pulzussal ment a 6:37 átlag a hajnali minuszokban. Logikusan semmilyen elvárásom nem lehetett, de a tavalyi 50:38 után reménykedtem egy legalább 51 percben. A verseny névadó szponzora az Asics, de a BMW is támogató volt, kint állt egy elektromos BMW (szerintem ilyen előfutó autó volt a berlini maratonon), aminek a kijelzője előtt lehetett fotózkodni a verseny előtt a remélt idővel, verseny után a ténylegessel.

A verseny előtti taktikai agyalás rém egyszerű volt: az esélytelenek nyugalmával készülődtem. Gergőtől megint kértem pulzus instrukciót, a szokásos jött: a rajt utáni első 2km-en ne izguljak a rajtdrukkos adrenalin okozta magas pulzus miatt, de utána maradjak 183 bpm (ami nekem az az alsó anaerob/laktátküszöb) alatt az első 7 km-en. Utána amit bírok.

Frissítéssel nem nagyon készültem, ez egy 10k verseny és +4 fokot ígértek. Vittem 2x2dl körtés BCAA italt: az első adag a rajt előtt fél órával, a második az övbe dugva.

Előtte való napon sütött a nap, ezért rövid gatya, hosszúujjú póló + vékony felső volt az eredeti ruhaterv, de a táskába sok mindent mást is pakoltam. Ez bölcs dolog volt, mert a rajtnál még havazott is egy kicsit, ezért inkább felhúztam egy téli futóharisnyát is felülre. Nem bántam meg.

A rajtnál a 49 perces iramfutók mögött indultam, de hagytam őket lassan eltávolodni. Az elején meglepően könnyen ment, de a pulzus lassan emelkedett. Féltáv körül aztán elkezdett 190 felé emelkedni a pulzus, így a féltávos frissítő állomást bár kihagytam, de utána a lankán felfelé inkább belesétáltam, mert a Z4 zóna tetejére ért a pulzus.

Fizikailag bírtam volna, de azon járt az eszem, hogy ezen a versenyen csak vesztenivalóm van, nyerni valóm semmi. Igaz, ez a stockholmi maraton rajtcsoport-besoroló versenye, de nekem a tavalyi 4:07-es maraton befutóm már biztosít egy elég jó rajthelyet, javítani rajta ezen a verseny esélytelen, ahhoz 48p körüli 10k kellene, szóval nem volt miért kihajtanom magam. Az asztalról vedelni a jéghideg frissítést és kockáztatni egy harmadik lebetegedést nem akartam.

Szóval sétáltam, megittam a BCAA-t a szélesszájú eldobhatós kisüvegemből, amit aztán el is dobtam. Amikor ez megvolt, futottam tovább, majd még egy lankán belesétáltam 192bpm körül. Itt értek utol és hagytak el az 51:30-as iramfutók.

A 7. kilométeres frissítő állomást egy az egyben kihagytam, majd a 8. kilométer után esedékes meredek dombon megint gyalogoltam, ezt mondjuk még otthon így terveztem el, ezt versenytempóban max Z5-ben tudnám megfutni és utána még ott van több mint 1600m.

A domb után a célig hátralevő mérföldön már igyekeztem nyomni, így lett a befutó 54:14.

Visszatekintve a versenyre vegyesek az érzéseim: különösebb probléma nélkül sikerült lefutni, dacára a korábbi sérülésnek és a több mint 4 heti kihagyásnak. Ugyanakkor az látszik, hogy az idei maratonig nem lesz egyszerű eljutnom…

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Eltelt 1 év

Tavaly augusztusban kezdtem el pulzusalapon edzeni, ebből egy éve külső segítséggel.  Itt az ideje a számvetésnek. 🙂

Nézzük a versenyeredmények mit mutatnak:

5k:

  • Sigtuna stadslopp: 2016: 31:47 Bellmanstafetten 2017: 23:45

10k:

  • Midnattsloppet: 2016: 56:02 2§17:  52:34
  • Söderrunt: 2015: 56:36 2017: 49:33

Félmaraton:

  • 2016 Vivicittà:  2:02:52 2017 Göteborgsvarvet: 1:54:22

Maraton

  • Stockholm marathon 2016: 4:26:25 2017: 4:07:33

Gyakorlatilag egy kivételével minden egyes versenyen vagy egyéni rekordot, és/vagy egyéni pályacsúcsot futottam. 🙂 A nagy kivétel a SPAR maraton, ahol durván fejre álltam.

MAF teszt

Mit mond a MAF teszt október végén (amit a SPAR után 3 héttel futottam):

image

Nekem hihetetlen nagy előrelépés ez, gyakorlatilag laktátküszöb alatt minden pulzus szinten javultam. 😀

A TrainingPeaks szerint így néz ki ez az év:

1evRetro

Aerob alapozással kezdtünk, majd januárban (akkora lett rá módom) laktátmérésre rápihenés miatt  (1.) volt egy kis terhelés kiesés, majd egy költözős hét (2.) tett be a futásnak, de amúgy rendben ment a felkészülés egészen január végéig, amikor is vettem egy új futócipőt, egy Nike Structure 19-et. Vagy a méret volt rossz, vagy maga cipő dizájnja, de ínhüvely gyulladás lett belőle. Én magamtól futottam volna még , de Gergő pihentetéssel reagált (3.) rögtön (miért is jó ha egy edző írja az edzéstervet akinek nem okoz problémát szívtelenül belerondítani az ember “Fuss 2017-ben 2017 km-t” kilométergyűjtő  kihívásába). A magam részéről cipő váltás volt a reakció ami után jött egy hosszabb probléma nélküli szakasz. Februártól április folyamatosan, gond nélkül nőtt a terhelés. Jött az alagútfutás,  a júniusi maraton kapcsán egy 30km-es pályabejáró futá, a maraton rajtcsoport beosztó 10km-es versenye (Prämiermilen), majd a Göteborgsvarvet félmaraton (4). Ezután nem sokkal a Stockholm Maraton (5.), majd a 10K-s Söderrunt (6.). Ezután jött a nyaralás egy csomó kisebb sérüléssel, majd augusztusban egy intenzív gyorsúszó tanfolyam, amit a 10K Midnattsloppet, az 5K Bellmanstafetten,  és a 10k Glädje Ruset követett. Ez a tömény terhelés (7.) egy majd 3 hetes betegségbe vezetett, amit még a SPAR maratonon is megéreztem (8.).

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

32. SPAR Budapest Marathon

Nagy, de hiúnak bizonyult reményekkel várt maraton lett az első budapesti maratonom. Megcsináltam, befejeztem, de ez egy „megtapasztalós” maraton lett. Előtte két maratont már lefutottam és a rettegett Maratoni Fal elkerült. Voltak mélypontjaim mindkét előző maratonon, de viszonylag mérsékelt erőfeszítéssel legyőztem őket és simán végigfutottam őket. A másodikon még hajrázni is maradt energiám a végére.

Itt és most frontális és brutális ütközésem volt a fallal. Tanulságos és a táv tiszteletére nevelő tapasztalat. Az eszem sokszor rövid, így elsősorban a magam okulására leírom az élményt, hogy legyen mit felidéznem a következő versenyek előtt. Ahogy a blog mottója szól: Cavinton helyett talán jó lesz. A felkészülési időszakból sok kiesett a nyáron több kisebb sérülés miatt, amit egy majd 3 hetes betegség miatti edzés szünet koronázott meg szeptember elején. Erre jött még a nekem szokatlanul durva budapesti meleg, de legfőképpen a saját hülyeségem húzott be a csőbe.

Előzmények

Szerintem fejben sem voltam ott a versenyen eléggé, de felkészülés sem lett hibátlan. A júniusi stockholmi maratonom szintes pályán lett 4:07:33, utána arra gondoltam, hogy Budapesten a laposabb pályán meg kéne próbálnom 4ó alá menni októberben. A nyaralás alatt 2x is belefutottam kis sérülésbe.

Utólag belegondolva, az első egyértelműen a túlzottnak bizonyult önbizalomból jött: a Hármas-határ hegyre futottam közösségi futásban amikor összeszedtem egy görcsnek indult vádli húzódást. A hegy derekánál járva kaptam görcsöt, majd makacsságból felsántikáltam a hegyre garantálva a húzódást. Emiatt volt az első leállás, „csak” másfél hétre, de Gergő csak nagyon szordínósan terhelt újra (igaza volt), ami a lábamnak ugyan jó volt de legalább 2,5 hét kiesett mire újra visszaértünk a kívánt terhelési szintre. Visszaértünk volna, ha pont ekkor nem botlom bele bemelegítő futás közben a felgyűrődött aszfaltba Kiskunhalason egy zebrán – újra megrándítva ugyanazt a vádlit. Most már rögtön leálltam, de a baj így is megtörtént: újabb napok futás nélkül, majd óvatos terhelés indítás, ezzel elment a július. Jött az augusztus, benne egy 5 napos intenzív gyorsúszó tanfolyam. „Csak” napi 1 óra, de a futással kombinálva ez a terhelés diagram lett, pirossal karikázva a lényeg:

PM2017

Joe Frieltől olvastam, hogy vigyázni kell a hirtelen terhelés növeléssel (lila vonal), mert ha túl meredek, akkor annak sérülés, vagy betegség lesz a vége. Az is lett.

Az uszodás hét után a gyerekek hazahoztak egy kis iskolaidő-eleji felső-légúti fertőzést én meg zsinórban futottam 3 versenyt egy héten belül. Ebből az első verseny (10k) nem lett egyéni rekord, de azon a pályán a legjobb eredményem (szóval egyfajta rekord mégis), majd egy 5k csapatváltó egyéni rekorddal, már kicsit kaparó torokkal. Ezután már kezdtem komolyabban beteg lenni de vasárnap még futottam egy jótékonysági versenyen egy könnyednek szánt, de magamhoz képest azért elég tempósra sikeredett 10k versenyt, szóval nem volt egy laza hét. Látszik is a diagramon az extrém terhelés növekedés.

A rákövetkező héten totál beteg lettem, amiből ki sem jöttem jó darabig. Több mint 2 hétig zéró futás, majd csak 1 hónappal a verseny előtt kezdhettem újra óvatosan. Ez az utóbbi visszatérést aztán kifejezetten jól sikerültnek éreztem, többek között a bekövetkezett őszi hűvösnek köszönhetően. A hajnali 8-10 fokokban a júniusi maraton előtti pulzusszintekkel tudtam megint futni és nőni kezdett az önbizalmam.

Előzetes tervezgetés: pulzus vagy tempó?

Miközben próbáltam ráhangolódni a versenyre nézegettem saját és mások korábbi versenyeit stratégia ügyben. Olvasgatás közben kezem ügyébe került Moós Gergely blogjából két korábbi maratonja, amit Balatonfüreden futott és amikor futotta PB lett mind a kettő. Érdekes volt látni a két maraton közül az elsőn a feltűnő pulzuseltolódást (cardiac-drift), ami a második ottani maratonjára aztán csökkent, méghozzá úgy, hogy magasabb  pulzuson indult.

Ez volt Gergő 2013-as görbéje:

moosMM2013

Ez a cardiac-drift aztán a 2014-es maratonjára csökkent (nyilván edzettebb lett), méghozzá úgy, hogy magasabb pulzuson indult és kb. ugyanott futott be. A verseny eleji pulzuspúp érdekes, valószínűleg a rajtkor teljesen szokványos adrenalinlöket hatása:

moosMM2014

Rákérdeztem nála és kiderült, hogy pulzus alapon futott mindkét versenyén és bár az elsőn aggódott az emelkedő pulzuson, de nem lett belőle baj. Hm. Hm.

Elővettem a magam első maratonjának görbéit. Az első 5km-en enyhén emelkedő pulzus aztán végig Z4-ben futva stabil átlag pulzus (173bpm), igaz itt már egy kicsit odafigyeltem a pulzusra, bár még nem pulzuskontrolloztam, de nem volt célidőm. Ha nagyon emelkedett, akkor visszavettem.

gaborSM2016

A második maratonom is hasonlóan néz ki. Itt már Gergő instrukciói szerint próbáltam futni, de nem igazán sikerült. Az elején sokáig Z3-ban kellett volna maradnom. Iramfutókat próbáltam követni és nem sikerült tartani pulzust, hamar felmentem Z4-be, ami viszont aztán stabil maradt, mert itt is óvatoskodtam és a Z4 tetejénél behúztam mindig a féket a táv első 2/3-ában. A végén még hajrázni is tudtam és sokat javítottam az eredményen:

gaborSM2017

Szóval a mostani nyári döcögős felkészülés végére a betegség után visszatérés jól ment, úgy gondoltam, hogy ha nem is lettem fittebb a nyár elejéhez képest, de legalább ott vagyok megint. Úgy éreztem az a 7p33mp lefaragása egy sokkal kevésbé szintes budapesti pályán nem lehet nagy probléma. Másképp fogalmazva nagy volt a mellényem…

Versenystratégia

A fentebb idézett diskurzus után abban maradtunk Gergővel, hogy próbáljuk meg most ezt a versenyt tempó alapon. Nem sikerült júniusban Z3-ban maradni az első 30km-en, ahogy Gergő akarta, mégsem lett baj, végig bírtam a Z4-et. A TrainingPeaks adatbázisa szerinti a Z4 tempóm 5:09-5:33 közötti. A 4ó alatti maraton átlagtempója 5:41p/km, Gergő azt javasolta, próbáljak meg 5:30-5:35 körül kezdeni és meglátjuk mi lesz. Szóljon ez a verseny az önismeretről és megtapasztalásról. Szerintem nem arra gondolt, ami lett, de végül is a próféta szólt belőle :-/

Motoszkált az agyam hátuljában a gondolat, hogy a TrainingPeaks mindig is optimista volt a tempótartományaimmal, de valahogy nem aggódtam igazán. Tetszett a tempó alapú stratégia gondolata.

Azt tudtam, hogy a tempó alapú versenyzés terén is sokféle edző iskola van, gondoltam utána nézek mindegyiknek.

  • Jeff Gaudette a RunnersConnect-től a negatív splitet preferálja (azaz a verseny első felét lassabban futni, mint a másodikat)
  • Ott van ugye aztán a kézenfekvő egyenletes tempójú stratégia
  • …és van a lassuló tempó A BSI iramfutók terv szerint 5 kilométerenként lassulnak egy picit.

Ebből a három stratégiához még egy grafikont is fabrikáltam:

4o_tempo

Ebből és Gergővel folytatott beszélgetésemből az lett „tervem”, hogy elindulok a 4 órás BSI iramfutókkal 5:37 tempóval és „majd meglátom mi lesz belőle”. Hát, tulajdonképpen most először sikerült az előre elgondolt maraton stratégiám aztán versenyen maradéktalanul megvalósítanom: megláttam mi lett belőle.

Frissítés

Most készültem, kérem szépen. Azt gondoltam, hogy felkészült maratonisták csak és kizárólag frissítésen bukhatnak el (én meg rutinos róka vagyok a két maratonommal, ugye). Ezt akartam megelőzni. A terv, főleg a meleg miatt a következő volt: sok ivás, sókapszulák, és bőséges evés, a maratoni falat megelőzendő.

Legalább egy zselé 5-7 kilométerenként, azaz 30-40 percenként. Ez kb. azt jelentette: minden második állomáson evés. Részletesen:

Evés:

  • Ébredés után csak 1 üres kifli, nehogy gond legyen a gyomorral
  • rajt előtti (-2). és (-1). órában 1-1 Enervit lassú felszívódású szilárd zselé („carbo loader”)
  • a 2. frissítőállomáson a 7. km után megint 1 Enervit lassú felszívódású szilárd zselé
  • majd minden második állomáson (kb. 7-8km-enként) 1-1 Enervit gyors felszívódású folyékony szirup, összesen 3 db
  • vésztartaléknak Mg-al dúsított dextróz tabletta (amilyeneket hülye fejjel elszórtam a földön júniusban)

Ivás

  • a rajt előtt felkeléskor egy adag BCAA por bekeverve (2dl), majd 1 ó múlva még egy. Ehhez otthonról vittem 2,5dl-es szélesszájú kispalackot a porral előre bekészítve, víz nélkü Simán átengedték így a reptéren.
  • Rajt előtt (-1) órával fél liter izó, ezt Budapesten terveztem megvenni. Powerade-t találtam a sarki boltban, megnéztem és eléggé alacsony volt szénhidrát benne, de az ozmolalitás rendben levőnek tűnt
  • A versenyre 3 sókapszulát vittem.
  • Rajt előtti (-1). óráig többször ittam a csapról vizet és sűrűn látogattam a piszoárt, egészen a rajtzónába beállásig (-15p)
  • A versenyen szokás szerint minden állomáson terveztem inni.

A verseny

Minden rendben levőnek tűnt a rajtig. Az egyetlen baljós előjel a Budapest felé tartó repülőúton a szokatlanul magas alappulzus lehetett volna (fent 10e méteren 100-110 között volt), de nem törődtem vele, betudtam a ritkább levegőnek. Fejben egyáltalán nem volt versenydrukkom, nagyon lazán álltam a dologhoz. Odamegyek és lefutom volt az attitűd, szóval még izgulásra sem foghatom az eredményt.

A rajtzónába nem az iramfutókkal álltam be, már csak pár méterrel hátrébb tudtam a 4:00 iramfutók mögé állni. Hirtelen jött ötlettel az első sókapszulát bekaptam, úgy éreztem lötyög még elég víz hozzá a hasamban és meleg is lesz, szóval jobb az óvatosság. Lenyeltem simán, nem volt gond. A rajt körüli tolongásban az iramfutók vagy 10m-re elhúztak mire a kapuhoz jutottam. Bosszantott, de próbáltam nem izgatni magam. Rajt után a Hősök terét már 184-es pulzussal kerültem, az Andrássyn az iramfutók már vagy 15m-re voltak, de azt mondtam magamnak: én nekem az 5:35-öt kéne tartani, szóval ne szakadjak le, majd az első 5km után ők is lassulni fognak. A légzésem nyugodt volt, szóval nem törődtem a magas pulzussal, gondoltam ez a rajt miatti adrenalin hatása.

A Kodály köröndnél az óra 5:40 tempót mutatott, a pulzus enyhén emelkedett, az iramfutók már vagy 20 méterre voltak. Azt mondtam magamban, oké maradjunk az 5:40-nél, annak elégnek kell lenni, tojjam le az iramfutókat, ha majd megnyugszik a pulzus akkor gyorsítok. Onnantól próbáltam tartani a tempót a körülöttem levőkkel és élvezni a futást. A fülesből 170bpm zene szólt most (Phill Collins, Pentatonix és társai), ezúttal nem metronómra akartam futni.

Legközelebb az Andrássy út végén néztem a pulzust: 183bpm. Ez nekem a laktátküszöb alatti, Z4 zóna teteje. Eddig az összes maratonomon az első pár kilométer után felkerültem Z4 zónába  —  igaz az aljára. A Z4 subtreshold (küszöbalatti) zóna nekem a 173-183bpm közötti tartomány, ahol eddig az összes maratonom idejének túlnyomó részét töltöttem. Ez még jóval a 3. kilométer előtt volt, gondoltam itt még dolgozik az adrenalin, meleg is van, ezért nem aggódtam, futottam tovább. A tempót nem éreztem lazsálásnak, dehát PB-t akartam futni.

Jószef Attila utca, Széchenyi tér, Lánchíd. A híd tetejéig felment a pulzus 185bpm-re, majd a Clark Ádám téren vissza 182-re, de ezt is csak utólag néztem, akkor és ott nem foglalkoztam vele, futottam a tömeggel. A hídra fel visszaesett a tempó 6p/km köré az emelkedő kapcsán, erre számítottam az emelkedő miatt, a hídról le begyorsult 5:30p/km köré, ez várható volt.

Az 1 évvel korábbi Vivicittàról emlékeztem, hogy a Várkert bazár előtti útszakasz rosszul futható: macskaköves és a vége enyhén, majd később az aszfaltos rész még jobban emelkedik. Itt jött az első frissítő állomás: ittam egy pohár vizet. Az Attila út végig emelkedik majdnem az alagútig, erre számítottam is és élveztem, hogy bírom a tempót, bár az iramfutók egyre messzebb voltak.

A 2016-os Vivicittàn ezt a részt nehéznek éreztem, itt és most érzetre meg sem kottyant. Az Attila úton a vár alatt 190bpm körül jártam már, na ez már Z5, hm…Úgy voltam vele, hogy megvolt az emelkedő, innentől a Bem-rakpartig lejtő, gyerünk, majd biztos leesik a pulzus, megy ez nekem.

Jött az Alagút, itt arra figyeltem, hogy előhalásszam a szilárd gélt az övből, mert tudtam, hogy jön az alsó rakpart és ott a második frissítés. Fő utca, Bem-rakpart aztán az alsó rakpart. Itt már arra koncentráltam, hogy időben vegyem észre állomást hogy időben nyammoghassam el a zselét.

Az alsó rakpartra érve zselé feltép és vártam a frissítő állomást. Itt kiszélesedett a pálya és megcsapott a meleg és tűző nap. Erről írtak mások, félték a rakpartokat, de bennem duzzadt az önbizalom. Az állomás viszont messzebb látszott, mint számítottam, így hát előre figyelve csak mentem a nyitott zselét tartogatva. Semmi problémát nem éreztem. Az iramfutóktól lassan, de biztosan szakadtam le, de nem izgattam magam túlságosan: nem lesz PB, na bumm, meleg van, beteg voltam nemrég, nem gond a PB elengedése, de azért fussunk egy jó időt, mondjuk bőven 4ó15p alatt. Ha Stockholmban ment a szintes pályán 4ó7p, akkor itt is mennie kell a meleg ellenére, gondoltam én. Az Erzsébet híd előtt jött a frissítő állomás. Alig emlékszem a részletekre, annyira koncentráltam a zselére, az előzetes evésre, a vízivásra. A meleg miatt előkotortam a második sókapszulát is, lekapartam róla az extra folpackot és a pohár vízzel bevettem. Két pohárral is ittam, nem voltak teli és meleg is volt. Előkotortam a szivacsom, vizeztem, majd a harmadik poharat a fejemre és testemre öntöttem és hajrá.

Az egyik előzetes aggodalmam az volt, hogy a frissítő állomásokon vesztettem el sok időt júniusban, így itt minden gondolatom lekötötte a rakparton a minél fürgébb frissítés. A pulzus csak a Szabadság híd után jutott az eszembe megint. Bakker, 193bpm. Itt kellett volna legkésőbb a nagy vörös vészfényeknek bekapcsolnia az agyamban, de nem kapcsoltak be.

Azt konstatáltam, hogy nagyon magas, de jól éreztem magam. Az óra kijelzőjén 193bpm volt, határozottan laktát felett, de jól éreztem magam. Nem tudtam menni az iramfutókkal, de ekkortájt valahányszor csak ránéztem az órára ott 5:40 volt látható a tempónál…  Arra gondoltam, hogy a BSI  iramfutók lassuló tempót futnak tehát még jó nekem ez a tempó.  Féltávig az 5:41p/km alatt maradnak, a végére 5:46p/km-ig lassulnak.

Nem gond, ha most nem látom őket, majd elvileg közelebb kerülök hozzájuk később, ha tartom ezt a tempót. Az is járt megint a fejemben, hogy a 4 órás maraton az 5:41p/km átlagban, ha sikerülne 5:40-5:45 körül maradnom egész jó idő jönne ki. Ezzel aztán túl is tettem magam a magas pulzuson. Jött a Bertalan Lajos utcai felhajtó, itt lekötötte a figyelmem egy Facebookról Aura Sing néven ismert futó, akivel élőben még nem találkoztunk, de meglátva őt rá akartam köszöni. Lassabban futott mint én. Meg akartam győződni arról, hogy tényleg ő az, akinek gondolom, csak erre koncentrálva futottam fel a rémpán, majd ráköszöntem és kanyarodtam vissza északnak. A Műegyetem előtt végig bőven 190 fölött volt pulzus (Z5 közepe) és még mindig tök jól éreztem magam. (Aura Sing aztán 4ó körüli idővel ért be, amennyire tudom, ennyit a tempóról.)

Jól ment a felfutás a Szabadság hídra is. Belassultam persze, de szó sem volt a lihegős kifáradásról.

Most amikor e sorokat írom villant be: a háziorvosommal korábban beszéltem az augusztusi egyéni rekordos versenyeimen tapasztalt zihálós, sípolós, zajos légzésemről, majd napokig tartó hurutos köhögéseimről és hogy ez lehet-e fizikai terhelés okozta asztma (EIA). Hozzá kell tennem, hogy engem egyszer már egy hetekig húzódó makacs, fullasztó őszi köhögés után 2009-ben az István Kórházban respirátoros vizsgálat után hivatalosan asztmásnak nyilvánítottak, de aztán 2 hónap után elmúlt a köhögés és elhagytam a szteroidos gyógyszert.

A svéd doki ezért most augusztusban felírt (gyorsan ható) hörgőtágítót és azt mondta, ha gondolom, akkor kemény futások előtt használhatom, nézzük meg, mi lesz. A verseny előtti este és a verseny reggelén megelőzésre használtam is (egyébként nem szoktam rendszeresen), mert nem akartam megint Darth Vader módjára lélegezni a verseny végére.

A hídról lefelé persze könnyebb lett a futás, majd jött a pesti oldalon visszafordító a Közraktáraknál, majd a rakpart. Félig-meddig még árnyékban, de folyásiránynak felfele. Könnyen ment, 5:40 és az alatti tempó, 192bpm körül stabilizálódó pulzus. Jött a frissítő állomás, ittam 2×2 dl izót, locsoltam magam vízzel. Azt hiszem itt dőlt el a fejemben végleg, nem foglalkozom a pulzussal. Magas, de szarom le, hiszen jól érzem magam, jól megy a futás. Mindig is magasabb voltak a pulzusértékeim mint az életkoros képletek, tudom, kardiológusnál is jártam korábban emiatt, aki terheléses EKG után megnyugtatott, hogy nincs semmi bajom.

A Margit híd után megint frissítő. Itt jött az első folyékony zselé. Azt hiszem itt vettem be a harmadik sókapszulát is, megelőzés címén. Két pohár víz a zselé és sókapszula miatt. Jött a kaptató a felső rakparta, majd fel a Margit hídra. Itt a Vivicittàn haldokoltam, most simán ment. A Margit hídon szirénázó mentő manőverezett lassan a síneken, majd a futók között. Lekötötte a figyelmem. Utólag látom csak, hogy itt már 197-196bpm között futottam fel a szigeti lehajtóig.

Hosszú, árnyas szakasz a Sziget közepén. Jól ment érzésre, tartottam az 5:40-5:45 körüli tempót. Utólag nézve a pulzus is lassan csökkent, a Sziget északi részére visszaesett 190bpm köré, 5:45 körüli tempóval.

Felhajtó az Árpád-hídra. Itt még annyi eszem azért volt, hogy azonnal belesétáltam a kaptatón. Meredek volt és azért csak ott motoszkált hátul a fejemben, hogy ha a lejtő alján Z5-ben vagyok, akkor ne hősködjek. Sétáltam, gyorsan, nézelődtem közben. A hídra érve rögtön futni kezdtem. Ment, de éreztem, hogy nagyon meleg van a napon. (Utólag megnéztem: a szigeten még 18 fokot mért az óra, hídra felérve már 24 fok). A felhajtói séta a híd tetejére vitt, onnantól lefele futottunk a híd utáni visszafordítóig. Jól ment a futás még mindig.

A hídláb után visszafordító, féltáv, vízszintes lett a terep. A Szentlélek tér körül a HÉV vágányok mellé kanyarodva éreztem meg: lassulok. Nem rázott meg különösebben: oké, mégsem vagyok UFÓ, tényleg nem bírom Z5-ben végig a maratont, sebaj. Maradjunk az erőfeszítés érzet mellett, abból baj nem lehet (gondoltam én), fussunk érzetre ugyanolyan keményen, jó lesz az így is.

Íly módon a 21. kilométer utén az Árpád fejedelem útján visszaestem 6:00…6:10p/km köré, a pulzus stabilan maradt 190bpm körül. Szuper, gondoltam, jó lesz ez azért. Nem az az idő lesz, amit vártam, sőt meg sem ismétlem a júniusi időmet, de bőven 4ó30p alatt leszek, decens eredmény, kb. mint életem első maratonja és hát ugye beteg is voltam és meleg is van. Nagyon meleg. Azt hiszem most van itt a helye betennem a TrainingPeaks grafikont, ezúttal bekapcsolt hőmérséklet görbével. Tessék nézni a kék Celsius görbét a 21km után.

TP2-SPAR2017

Mire a Komjádi uszodához értünk, 30 fokig emelkedett a hőmérséklet folyamatosan. Az alsó rakpartra lekanyarodva vettem elő megint a folyékony zselét, a harmadikat. Vártam a frissítést. Dögmeleg volt. Szomjas lettem. Ideges lettem. A 24. kilométer körül kellene emlékeim szerint a frissítésnek lennie. Hol van? Aztán rájöttem: csak az Erzsébet híd előtt lesz! Piszok messzinek látszott, de hát ez van, fussunk. (Az onnan még kb. 2 kilométer volt). A Margit híd alatt kis árnyék volt. Utána megint tűző nap és a felismerés: gáz van, nagy gáz: fogy az erő.

Kezdetektől két ellentmondó gondolat motoszkált bennem. Egyfelől hogy jó lenne 4ó alatt futni, másfelől meg hogy beteg is voltam, sérült is voltam, ne görcsöljek a PB-n. Volt ugye, amikor csak bulifutásnak terveztem. Ha gonosz akarok lenni, akkor azt mondanám: fejben nem voltam ott ezen a versenyen a kezdetektől. Nem igazán volt bennem versenydrukk sem előtte. Nem tiszteltem a távot, na. Azt hittem, ezt simán lefutom, legfeljebb nem lesz PB.

Mielőtt észbe kaptam volna, már bele is sétáltam mert hirtelen nagyon-nagyon fáradtnak éreztem  magam. Úgy tűnt egy pillanatig, hogy ha nagyon akarnék, akkor tudnék futni csak épp nem akarok. Aztán beütött a felismerés: itt szó sincs arról, hogy decens idő lesz. Itt a teljesítés a kérdés. Mindez gyakorlatilag 2 kilométeren, azaz 12 percen belül. A nyugis optimizmusból a frontális ütközés a nagybetűs Fallal.

Kicsit vigasztal csak visszanézve a tracket, hogy itt pár száz méteren belül ugrott a Margit híd alatti 26 fokról 33 fokra a hőmérséklet a Batthyányi térig.

A legfurább az, hogy nem estem nagyon kétségbe a falnak menéstől. Pár gondolat járt ciklikusan körbe-körbe a fejemben míg azért kitartóan baktattam a napon

  • Hát ilyen, amikor az ember a „falnak megy”Érdekes. Nem vagyok rosszul, nem görcsöl semmim, kicsit fáradtnak érzem magam, de az agyam hiába akar futni, nem megy, csak gyalogolok…
  • Hogy én mekkora egy marha vagyok, amikor azt képzeltem verseny közben, hogy 190bpm fölött le tudok futni egy maratont…
  • Képtelenség, hogy én újra fussak, egyszerűen nem megy…
  • Kinek akarok, mit akarok én bizonyítani? Tudom, hogy le tudok futni 42195 métert, már kétszer meg is tettem. Biztos, hogy én most a forró rakparton akarok megmurdelni? Otthon vár a „zasszony” meg a gyerekek, a tavalyi SPAR-on meg volt, aki ott döglött meg az utcán ezen a versenyen, én csak nem leszek AKKORA marha…
  • Ha most rámdudálna a záróbusz, bizisten rögvest vigyorogva felülnék…
  • A 25. kilométer körül vagyok, képtelenség időben beérni gyalogolva. Adjam fel?…

Aztán megint mindez előlröl… Így ment ez egy jó darabig, aztán ránéztem a kezemben szorongatott folyékony zselére. Erre inni kellene.  Vizet, ami nekem itt nincs. Viszont azért folyékony az a zselé, hogy könnyebben nyelhető legyen és kevesebb vízzel szívódjon fel…. Aha.

Szomjas voltam, de azért nem volt taplószáraz a szám: kupak lecsavar, két kortyra lenyeltem. Vártam a brit tudósok által is megállapított hatást: a szénhidrát szájüregbe vétele is stimulál, akkor is ha utána kiköpöd. Nem köptem ki ugye, lenyeltem, akkor hát nekem most egy kicsit fel kéne ugye pörögnöm  a szagirodalom szerint.

Pár lépés után megpróbáltam futni. Ment! Egy darabig. Aztán megint jött a sétálhatnék. Megint arra gondoltam, hogy nem elpatkolni röpültem ide. Ha séta, akkor séta. Sétáltam. Nézelődtem. Ragyogó napsütés, tiszta, szmogmentes levegő. Budapest szép. 😊 Séta.

Naa, fussunk? Fussunk. Futottam. Aztán megint séta… Az Erzsébet híd előtt levő frissítő állomásig szerintem 3x, vagy 4x sétáltam. Max 1km távolság volt…

A frissítő állomáson aztán 2 pohár víz és 2 pohár izó. Aztán szivacs a dézsába és csapkodtam magam vele mindenhol. Vettem banánt és dextrózt az asztalról. Utána megint séta, nem akaródzott rögtön futni. Az állomás a 26,8km-nél volt. Röhögtem magamon kínomban. Rendes ember a 30.32 kilométer között fut a falnak nem itt! Nekem az eddigi maratonjaimon korábban nem volt fal, de mind a két maratonomon 24-25km körül volt a mélypont. Most is, de itt most nagyot koppantam a gödörben és ott is maradtam.

Az Erzsébet híd előtti felhajtó-dombon valaki rám kiáltott: „Hajrá Gábor”. Magas, vékony, fiatal férfi. Ismerősnek rémlik, de nem ismertem fel. Lehet, hogy ETH-s kolléga, de az is lehet hogy csak egy ismeretlen, aki csak leolvasta keresztnevem a rajtszámról. Intek neki és szégyenemben futni kezdek végre. Egész sokáig ment, majd a Petőfi hídig, de zombisan. Elkezdtem merevedni és sajogni. Görcs semmi, de a testem teljesen egyértelműen úgy érezte magát, mint amikor vége a futásnak már, levezetünk, osz’t pihi.

Megint séta és futás váltakozva. Utolérnek a 4ó15-ös iramfutók. Felélénkülök és egy darabig próbálom tartani velük a tempót. Nem sokáig ment. Az A38 hajónál közelében levő csak vízivós frissítőnél előkotortam az első vészhelyzeti Mg-os dextróz tablettám és azt vettem be a vízzel.

Séta és zombifutás váltakozva a lágymányosi fordítóig. Minden sétaszakasz elején fejben fel akarom adni, győzködöm magam, de aztán csak baktatok. Pár száz méterrel minden állomás után szomjazok megint, pedig 3-4 pohárral iszok mindenhol. Vizelési inger semmi, szerintem mindent kiizzadtam.

A visszafordító után a Pázmány rakparti frissítő előtt megeszem az utolsó zselét. Ez a harmincadik kilométer és tudom, hogy ez az utolsó zselé nem lesz elég a végéig. Nem így számoltam. Iszom, locsolkodom most már veszek dextrózt is a pultról.

Skumát Laci ígérte korábban, hogy kinéz és szurkol majd nekem is, amíg a lányára vár, aki váltót fut. Eszembe jutnak a korábbi diskurzusaink az ő maratoni faljairól és átértékelem magamban a sztoriját. Meg voltam győződve róla, hogy rosszul frissít, azért fut mindig falnak. Hát én ma összesen 6 zselét és rengeteg izót, banánt és dextrózt toltam és tessék, pofára estem.

Nem tudom Laci hol lesz, de hamarosan lesz, ha lesz, ezért a szégyellem magam üzemmód bekapcsol és zombi futás indul. Zombulok végig a felső rakparton. Laci a Műegyetem K épülete előtt, a váltópontnál  köszön rám. Üdvözöl és fut velem egy kicsit, ez jól esik. Eldiskurálunk, mosolyog rajtam. Szerintem pontosan tudja min megyek át. Szól, pont mögöttem van épp Bence, régi közös kollégánk. Tényleg. Ő is zombul, rendesen, de tetejébe ő hosszú nadrág + sort nadrág kombóban tolja. Te jószagú atyaég gondolom, ez napszúrást fog itt kapni menten, de nem szólok neki.

A Szabadság hídig együtt zombizunk Bencével itt belesétál, én még futok. (Később még találkozunk.) A hídra fel még kitart a zselé, döcögök. Hídról le: lejtő — döcögök. Fordító megint, majd a Közraktáraknál a lehajtó az alsó rakpartra. Itt egy pillanatra elkap egy nagyon erős szívdobogás érzés és mellkas szorítás. Bepánikolok— azonnal belesétálok, nagyon nagyon lassú, komótos módon. Tényleg nem itt akarok infarktust kapni. (Utólag nézem: itt lejtőn lefele 7p/km tempó mellett ugrott fel hirtelen 180 fölé a pulzus 10bpm-el.)

Innentől tudatosan vészhelyzeti üzemmód, és nagyon hosszú séta. Sétálok, nézem a panorámát. Szarul érzem magam, de mellkas szorítás rögtön a leállás után eltűnt, szóval a körülményekhez képest most jól megvagyok. Megnyugszom lassan, de várok még a futással. A Vásárcsarnok körül előttem egy zöld pólós pacák elkezd kanyarogni, mint egy részeg. Nagyon gáznak látszik, kérdem jól van-e. „Can you say it in English?” a válasz. No, ez nem magyar, angolul mondom neki, hogy „take it very very easy” és hogy nemsokára frissítő állomás lesz. Tántorog tovább, de megy. Sétálva is lehagyom. A Szabadság híd alatt Fit-Med felirattal két sárgamellényes fickó motoron üldögél az árnyékban. Szólok nekik a tántorgó angolról(?), elkérik a helyet és a személy leírást, megköszönik és „máris indulunk”-ot mondanak. Elindulok, sétálok tovább, majd visszanézek. Ülnek tovább a motoron az árnyékban.

Én sétálok egészen a MAHART nemzetközi hajóállomásánál levő frissítőig. Ott iszom. Sokat. Először vizet. Aztán a Mg feliratú pultnál valamit, amiről kiderül, hogy nem Mg, hanem Ca pezsgőtablettás víz. Mg az nincs. Sebaj, nem görcsölök és a pulzus probléma amúgy is inkább nátrium, vagy kálium lesz. Sókapszulám már nincs. Ez van, iszom izót. Kéket. Majd sárgát. Majd kólát. Majd mosakszom, dextrózt és banánt eszem. Vizet iszom. Leöntöm magam hideg vízzel és megkezdem a zombifutást a Lánchíd felé az enyhe lejtőn.

A Lánchídig döcögök és sétálok, majd a kaptatón és villamoskereszteződésen át gyalogolok fel a Széchenyi térre. Itt újabb mélypont. Sok séta. Kis zombulás, majd séta, majd zombulás váltakozva egészen a Bajcsy-Zsilinszky útig, majd végig azon. Sokan megelőznek, majd belesétálnak és én, amikor épp zombulok visszaveszem a helyet. Ezt eljátsszuk párszor. Piszok szomjas vagyok megint. A Nyugati téri felüljárón természetesen rögtön séta.

A RaceTimer app az órán zombulás alatt 4:45-őt, gyaloglás alatt 5ó25p körüli befutót jósol. Hm, azért jó lenne 5 órán belül. Elméletben tudom, hogy a végére sok maraton-zombi vissza tud élénkülni egy kicsit. Próbáljuk meg. Fáj minden izmom, de megy.

A felüljáró után Váci út, nagyrészt zombisan, befordulva a Ferdinánd híd alá végre frissítő állomás. Itt van Mg. Kék, szürreális színű.

Iszom vizet, aztán iszom Mg-ot. Iszom izót, amilyen színű csak van. Eszem dextrózt. Régi diákom, kollégám, Buti Tamás köszön rám, dumálunk egy kicsit. Ő 30km-t fut csak. Nyugisan, jó formában frissebb nálam, hamarosan elköszön.

Lehel utca, döcögök, egész okésan zombi létemre. Mg-os dextrózt szopogatok víz nélkül. Dózsa György úton megint séta. Itt utol érnek a 4:45-ös iramfutók. Megpróbálok megindulni utánuk, reménytelen, de a zombulás megy.

Befordulok a Szépművészetinél. Ez már az utolsó 2 km, a Hősök tere, itt azért próbálok  végig futni. A Ligetben az utolsó frissítő állomás, a 40. km-nél. Csak víz. Iszom, locsolkodom. Itt ér utol megint Bence. Én neki indulok megint, ő sétál innen. Futok a 41. kilométerig, aztán kis séta a Pecsa hűlt helyénél. Az utolsó 800m-re aztán neki durálom magam és végig zombizom a célig. A cél egyenesben már csak kábé 50m van hátra, amikor a bruttó időt mérő óra átfordul 5:00:00-ra. Nem izgat, tudom, hogy a nettó időm jobb a 4-es rajtzóna miatt. Befutok. (04:54:03 lett a nettó időm.)

Kivagyok, mint a liba, de semmi olyan megszédülés, mint a korábbi befutók után. Átveszem az érmet és semmit nem érzek. Se örömet, se kudarcot. Megcsináltam, éppen hogy.  Nem szelfizek, most nem érdekel. Ott és akkor eldöntöm: ilyet még egyszer sose. Akarok maratont, de ilyen ostoba sosem akarok többet lenni. Meglett a motivációm a téli alapozásra: soha többé maratoni falat.

Visszatekintés és értékelés

A visszatekintést 2 nappal a verseny után írom. Furamód nem viselt meg a kudarc, még nagyobb motivációt érzek a következőre. Keresem az okokat, kutatom a „miérteket”.

Eddig azt olvastam, hogy ha jól felkészült a futó, ha az állóképesség egyébként megvan és jó tempóban kezd a futó, akkor a maratoni fal energetikai probléma lehet csak, azaz rossz frissítés. Úgy érzem ennél többet, jobban frissíteni nem igazán lehet, talán kis vizet lett volna érdemes kézikulacsban vinnem. CH-ban bőven bevittem annyit, amennyi az én szintemen szükséges lehet. Át kell értékelnem magamban a maratoni fal függőségét az energetikától.

Durva izomgörcsöm nem volt. Lemerevedtem a sétáktól, de ez szerintem elkerülhetetlen. Vízhólyagom nem lett, azaz nem vizesedtem, hiponatraemia a kanyarban sem volt, pedig sokat ittam, mindenhol több pohárral.   Ellenben sokat voltam szomjas, mindenhol. Vagy az őszi meleg volt sok, vagy a 3 só kapszula. Nem tudom, de ha jól számolom kb. 8-10 állomáson ittam kb. 2-4 dl-t alkalmanként, azaz összesen 3-4l folyadékot. Pisilnem nem kellett egész verseny alatt.

A befutós ízesített 2 dekás ásványvizet megittam (bár okádék ízűnek éreztem). A fél literes ízesítetlent is. Majd a fél literes citromos sört is, az nagyon jól esett. Másfél óra múlva, indulás előtt aztán megjött a rendes pisilhetnék, azaz durván kiszáradva nem lehettem szerintem. Szóval az ivás nem lett tökéletes, de azért rossz sem. Mégis rohadt szomjasnak éreztem magam verseny közben. Hm.

A felkészülésem nem lett tökéletes, ezt aláírom. Viszont heti 5x futok, idén már 1800km van mögöttem, az utolsó sikeres maraton óta is kb. 700km bekerült a cipőimbe. Voltam ugyan beteg, könnyebben sérült is, azaz a fittségem mégsem lehetett olyan, mint a júniusi maraton előtt, a CTL érték is a TrainingPeaksen erre utal, de azért úgy érzem ennyi futással ekkora Falnak csapódás még sem volt indokolt. Más kell legyen a gond.

A meleg kétségtelenül nagy volt. Az a 26-ról 33 fokra való hirtelen 7 fokos melegedés a Margit hídtól az Országházig sok mindent megmagyaráz. Másoktól is olvastam a Facebookon, hogy itt pukkantak ki.

Keresem, kutatom az okokat. Az értékelés írása közben, két nappal a verseny után bukkantam rá az abnormális pulzus egy lehetséges okára: gyógyszermellékhatás. Az augusztusi (egyébként nagyon jólsikerült) versenyeim során a tüdőm érdekes zajokat produkált befutás előtt, amit a háziorvosommal edzésterhelés-okozta hörgőszűkületnek (gy.k. asztmának) gondoltunk. Kaptam rá inhalátort (salbutamol), alkalmankénti megelőző használatra.

A maraton előtt jó ötletnek tűnt kipróbálni. Utólag elbizonytalanodtam. Egyrészt bevált, mert most alig volt gond a tüdőmmel, a verseny utáni köhögős, hurutos 1-2nap is kimaradt. Viszont a Wikipedia szerint a salbutamol közismert lehetséges mellékhatási között van

  • emelkedett pulzusszint
  • palpitáció
  • alacsony káliumszint

Ezt végig kell még gondolnom, mert inkább adok ki Darth Vader hangeffekteket versenyen, mint könnyed lélegzés közepette hírtelen szívhalállal megmurdeljek verseny alatt…

Zárszó

Fura módon ez életem leginspirálóbb maratonja lett. Teljesen biztos vagyok benne, hogy akarok még maratont és abban is, hogy még egy ilyen fejreállóst sosem. A tempó és pulzusalapon való verseny stratégiáknak külön posztot fogok szentelni, de az biztos, hogy még egyszer nem fogok Z5-ben ennyit menni. A TrainingPeaks a verseny utáni szinkronizálás alatt azonnal csilingelve 15bpm laktátküszöb érték emelést ajánlott a 190 feletti 90perces átlagpulzus miatt, de nagyon meggyőző biomechanikai és gerontológiai érveket kaptam orvos topiktársaktól arra, miért is oktalanság 48 évesen 190bpm felett rohangálni. Azt hiszem Gergőtől azt kérem, maradjunk a régi zónáknál és fogjuk ezt a pulzust a gyógyszermellékhatásra.

 

Kategória: Uncategorized | 4 hozzászólás

Glädje Ruset 2017

Azt mondják három a magyar igazság (én meg ugye magyar migráncs lennék): úgy alakult, hogy most 1 héten belül 3x versenyeztem.

A Glädje Ruset (szó szerint “öröm mámor”) egy jótékonysági futás Täbyben, Svédországban. “A futás, ahol BÁRKIT szívesen látnak”.

A futást Mikael Nordmark szervezi, akinek a kisfia, Hugo, súlyos agyi sérüléssel született. Az apa 4 évvel ezelőtt látott egy mozifilmet a Hoyt családról, ahol az apa a cerebrális parézissel (CP, agyi bénulás) született fiával fut együtt triatlonversenyeken Team Hoyt néven.  (Róluk én magam is láttam videókat, melegen ajánlom mindenkinek.)

A Glädje Ruset jótékonysági futóverseny. A versenyt magát szponzori pénzekből finanszírozzák. A szponzori és részvételi díj bevételekből fennmaradó többletet a a fogyatékos gyerekek és fiatalok aktív életvitelének támogatására fordítják, elsősorban a svéd RBU-nak (Riksförbundet for Rörelsehindrade Barn och Ungdomar, a Mozgássérült Gyermekek és Fiatalok Országos Szövetsége) gyűjtve pénzt.

A versenyre úgy találtunk, hogy Szilvinek lett egy ismerőse/barátnője Täbyben, akivel közösen motivációs célnak kitűzték maguknak, hogy majd jól felkészülnek és jövőre lefutják az 5km-es Täbyloppet futóversenyt. Szilvinek ezenkívül nagyon tetszik Täby és környéke.

Mindennek kapcsán a Guglin rákerestem a Täbyben rendezett futóversenyekre (“loppet i Täby”). Az első a Täbyloppet volt a 2. találat pedig a Glädje Ruset volt. Ránéztem láttam, hogy 10k, elmeséltem Szilvinek, mondván, hogy az 5k verseny után ott lesz majd helyben a következő kihívás. Szilvi totál lelkes lett, utána olvasott, majd a verseny célja ismeretében  rögtön rákérdezett nálam: neki most még 10k nem menne, de nem futnám-e le idén helyette?

A válasz nyilvánvaló volt. 🙂 Így esett, hogy a Midnattsloppet és a Bellmanstafetten mellett egy héten belül egy  harmadik verseny került a naptáramba.

Taktika

Fájt a torokom, köhögtem, taknyos lettem az előző két verseny után. Így aztán Gergő hiába akarta a hét elején, hogy (a Bellmanstaffettent háttérbe szorítva) erre koncentráljak és próbáljak megint a lapos pályán 50p alatt futni, ez több okból sem jött össze.

Nekem időeredmény és presztízs szempontjából az 5K volt a fontos. Ettől még beleadtam volna apait-anyait itt is, de a köhögés és a józan ész közbe szólt. Ez versenyzés szempontjából megúszós verseny lett : csak éljem túl komoly lebetegedés nélkül.

A stratégia és taktika innentől pofonegyszerű lett: fussak ahogy jól esik.

Inni vittem egy kis kulacs (125ml) vizet, mert nem akartam hideg frissítést kockáztatni a torkom miatt. Enni nem terveztem, vittem írd és mondd egy, azaz 1 darab dextróz kockát.

A verseny maga

Kivételesen az egész család jött a versenyre, a verseny apropója miatt. Megérkezve a helyszínre vicces látvány fogadott: hókupacok a nyár végén. 🙂

dsc_1671.jpg

(A megoldás természetesen a jéghoki: a verseny startja a helyi jégcsarnok mellett volt.)

Meglepően sok, szerintem pár ezer ember volt a helyszínen, természetesen mindenféle baba-, futó- és tolókocsival, valamint sok-sok kutyával. Mint kiderült komoly, chipes időmérés is volt: 1km, 5km, 9km és persze rajt+cél mérés.

DSC_2086

Sétáltunk a  fűben üldögélő kutyás, gyerekes, ilyen-olyan kocsis, szinte majálisozó tömegben. Tehetségkutatós énekes nőcskék léptek fel, voltak gyerek-animátorok tini-nindzsa-teknős cuccban, “Fagylalt Ambulancia” egy Bagaméri stílusú fagylatos triciklivel, meg persze a szokásos fitness ugrabugrálós bohóckodás bemelegítés címén, ami helyett a szokásos könnyed kocogós + csípőlazítós bemelegítésem csináltam.

Utána jött a rajt a már említett sok-sok ilyen-olyan mozgássérült kocsival, meg például vezetőszárral összekapcsolt látássérült futó+segítője párral.

DSC_2096

Magát a versenyt igyekeztem könnyedre venni: lehetőleg orron  át belélegezni a hörgők védelme miatt. Ha lehet, akkor 6p tempó alatt maradni, ha a tüdőm engedi. Szerencsére engedte.

Gyönyörű napsütés, 19-18 fok, élénk szellő: ideális futóidő volt. Meglepően jól ment, 5:25 körüli kilométerekkel, laktát alatt, vagy körül maradó pulzus mellett (Z3-Z4). Minden elismerésem a kerekesszékesek segítőinek, nem egy közülük simán lehagyott, olyan 5p körüli ezreket futkosva miközben a murvás sétaúton tolták a járgányokat és utasaikat.

Láttam nagyon érdekes futó “riksát”: egy, azaz 1 kerék volt csak az ülés alatt. Lehetett akár húzni is, akár tolni is. Láttam a murvás úton dombra felfelé erőlködő, saját erővel hajtott kerekesszékeseket is: le a kalappal előttük! Sok kisgyerekkel gyalogló szülőt, vagy fogyatékossal együtt sétáló kísérőt, még egypár fejkendőben, a hidzsábjukon rajtszámmal gyalogló muszlim asszonyt is láttam. Ez volt az első versenyem, ahol többször is az éppen leelőzött “futó” megtapsolt és “heja, heja” biztatást kiáltott utánam. 🙂

Az 5. kilométer előtt megálltam cipőt átkötni kb. 15mp-re (túl laza volt). Az 5. kilométernél a saját kulacsos, szopókás ivás alatt a hörghurut miatt inkább gyalogolva  ittam: kb. 15..20mp futás helyett lett séta.

Ezzel együtt lett  53:12 a befutó időm, a végén az utolsó 600m-en egy igen szolíd hajrát nyomva. Meglepően jó eredménynek érzem, tekintve a nagyon mérsékelt erőlködést amit meg mertem kockáztatni a köhögés mellett.

A család a futás végét már nem várta ki, Szilvi elvitte gyalog a fiúkat “fíkázni” a nagyon hangulatos “Station Kafé” kávézóba, ott vártak be. A futás után átöltözve mentem utánuk az autóval.

A kávézó a keskenynyomtávú, helyiérdekű Roslagsbanan vasút történelmi, fából készült  állomásépületében van. Árnyas kerttel, afféle “svéd resti” hangulatban várt a szendvics, kávé és a megérdemelt, regenerációs süti a futás után. 🙂

DSC_2104

Kategória: Uncategorized | 2 hozzászólás

Bellmanstafetten 2017

A Bellmanstafetten egy csapatépítő verseny: munkahelyi 5 fős csapatok 5x5km-es staféta váltója. Idén szerveztem egy csapatot magamnak, én lettem a csapatkapitány.

Utoljára gimiben tesiórán futottam stafétát, azt sem versenyen, szóval nem sokat tudtam róla. A Wikipédia szerint a leggyakoribb csapat stratégia 4 fős csapatra:

(2. leggyorsabb futó) → (3. leggyorsabb futó) → (4. leggyorsabb futó) → (legesleggyorsabb futó, azaz befutó).

Nekünk 5 fős volt a csapatunk ezért azt értelemszerűen adaptáltuk:

(2. leggyorsabb futó) → (3. leggyorsabb futó) → (4. leggyorsabb futó) → (5. leggyorsabb futó) → (legesleggyorsabb futó, azaz befutó).

Körbekérdezve a csapattagokat, kiderült, nekem várható a legjobb időm. A legnagyobb  döbbenetemre tehát én jöttem ki befutónak, 46 év korábbi kanapékrumpli lét ellenére. Izgultam is rendesen és furcsálltam, mert a többiek sokkal sportosabbak nálam.

Taktika

Ezek után rendesen ráparáztam a taktikára. Az edzéseim megtervező Gergő  korrektül megmondta, hogy nem a rövidebb távok a szakterülete (sokkal inkább a hozzám hasonló túlsúlyos fickók biztonságos és sérülésmentes elindítása a futás felé), szerinte az 5k-t simán futhatom Z4 és afelett, szóval fussak ahogy bírok.

Bevallom, én ennél problémásabb lelkületű futó vagyok, meg bokorba/katasztrófába is fulladt az eddigi egyetlen 5k versenyem a túl erős kezdés miatt tavaly, most meg ugye még csapat-befutó hajrá ember is leszek… Paráztam hát rendesen.

Adva volt tehát az előzetes netes időbecslés, ami nekem 23:42-t jósolt.  Rákerestem a neten 5k verseny stratégiákra.  Jeff tanácsa tempó alapon ez volt 23:42-es befutóra:

  • első 1km: 4:46..4:48 p/km
  • 1-4. km: 4:44 p/km
  • utolsó km: ami a csövön kifér

A tempó alapú javaslat most már megvolt, de nagyon féltem, hogy elfutom az elejét és lebőgök a többiek előtt: akartam valami biztonsági határt a pulzusra az elejére, el ne fussam a verseny kezdését.

Nem volt könnyű pulzusos 5k futó stratégiát találni, ilyet nem is leltem, de egy sprint távú triatlon stratégiát igen, aminek a futós részét adaptálhatónak éreztem az esetemre, pláne hogy ez is Joe Friel 5-zónás tartományaival dolgozik:

  • 0..0,5 mérföld: fogd vissza magad, a lépésszámot tartsd magasan neutrális vagy lapos lépésekkel, hogy kíméld a vádlid és esélyt adj neki a terheléshez való alkalmazkodáshoz
  • 0,5…2,5mérföld: Z5, hisz ez egy verseny!
  • 2,5…3,1mérföld: amit csak bírsz, a végén nyomjad!

Ez pont 5km-es stratégia, a kettőt összekombinálva ez jött ki nekem:

  • 1. km: <184bpm (Z4 teteje), ha sikerül akkor jobb mint 4:50p/km tempót tartani
  • 2.-4.km: >184bpm, lehetőleg 4:50p/km alatt maradva, ha épp leesne a pulzus Z5 alá akkor belegyorsítás, de maradjak <194..196bpm (Z5 teteje) alatt
  • 5.km: ahogy bírom, de minimum 194bpm (Z5 teteje) felett

A verseny előtt

Utolsónak váltó futóként majdnem 2 órám volt a rajt után, mert mindenki más 27..40p közé becsülte a saját 5k idejét. Az első futó ideje alatt vissza kellett gyalogolnom a kocsihoz egy kollégám ott felejtett cuccáért, így befigyelt egy jó 3km-es extra séta.

Visszaérve már a második futó futott és kiderült, hogy a kezdő futóm, Ulf, 27p helyett majd 25p-es időt futott. A második futóm, Erik is hasonlót alakított (12mp-el jobbat) , majd jött Lena, aki hátsérülés miatt nem nem edzett a verseny előtt és a 30-40p-re becsült befutójából 30:17-eset csinált.

Ekkor indult Feri, aki a sportos főnököm helyett ugrott be önkéntesnek (főnököm elutazott), aki bár évek óta nem futott, de eléggé agár alkata van. Ő is 30-40p-es befutót ígért előzetesen  (mert nem edzett), de a többi csapattag után bíztam benne, hogy ő is közelebb lesz a 30-hoz, mint a 40-hez, ezért  biztonság kedvéért Ferivel együtt melegítettem be, majd a rajtja után 10 perccel már el is indultam váltózóna felé. Jól is tettem, mert Feri 26(!) percet futott “a székről felállva”. 🙂

A verseny maga

Szokás szerint a részletes adatok TrainingPeaksen:

Képkivágás2

Szerencsém volt: jórészt lapos pálya: egy meredekebb emelkedő látszott csak előzetesen a 3km előtt, de abból is csak kb. 5m emelkedés a durvábban meredek.

Az első kb. 800m enyhe ejtő volt ez sokat segített: 4:36-os kilométer sikerült, Z4-ben maradva.  A Midnattsloppeten összeszedett  köhögésem még mindig megvolt sajnos amihez már torokfájás is társult a verseny előtt. Futás közben nem kellett köhögnöm szerencsére, de a Darth Vaderes hörgő légzés már itt 800m körül társammá szegődött. :/

Túl az első kilométeren már nem kellett az órát lesve visszafognom magam, mert a résztávozós edzésekről tudtam, hogy kb. 4:40..4:30 tempó mellett a pulzus lapos pályán még sokáig Z5ben lesz: legalább 5p kell mire felmászik 195bpm-ig. Beraktam 194bpm-re, a Z5 tetejére egy riasztást az órámra.

A 2. km egész jól esett, a kemény tempónál mostanában szokásos 3:1-es légzésütem mellett nem volt légszomjam sem, csak azok a hangeffektek ne lettek volna…

A 3.km előtt jött a frissítő állomás amit kihagytam (25p táv alatt, 15 fok “meleg” mellett ez csak időveszteség lett volna), majd az a bizonyos rövid, de meredek emelkedő, amin persze pár méter után azonnal ugrott a pulzus Z5 fölé: 196bpm.

Biztos ami biztos Darth Vader belesétált vagy 10mp-et, lihegés, majd még a teteje előtt megint futás. 196 körül voltam a tetején megint, de most nem álltam meg. Tudtam, hogy a belesétálás segített a tejsav kordában tartásában és hogy a következő enyhe lejtőn van esély visszaesni Z5-be a pulzussal. Így is lett, majd a rákövetkező enyhe, de hosszabb emelkedőn már elég volt a tempóval játszani hogy 196..197 körül tartsam a pulzust: 5:20-as tempóig kellett visszavenni.

Belegondoltam, hogy 2,5 éve, amikor el kezdtem futni ez még űridőnek számított nekem, most meg “visszafogáskor” ennyi a tempó dombnak felfelé… Ettől kezdett jókedvem lenni, zihálás ide, vagy oda.. 🙂

Aztán megint lejtő: 4:40-es tempó 194 körül ténfergő pulzus: kezdtem sejteni hogy ez a verseny rendben lesz. 🙂 Valahol a 4. km előtt megint mérsékelt emelkedő: itt már nem akartam lassítani, kezdtem is feltűnést kelteni a hörgéssel és zihálással, de legalább félretakarodtak a lassabbak. Olyan ijesztőnek hangzottam (gondolom), hogy többen futtukban hátranéztek rám mielőtt lerehúzódtak volna. 😛

(Eléggé gáz volt a szervezés, mert a hangosbemondón előzetesen az kérték, a lassúak balra tartsanak és jobbról előzzünk. Ilyen semelyik másik versenyen nincs, mindig balról előzünk és a lassúak jobbra kell(ene) húzódjanak. Mondanom se kell, ebből káosz lett, a fele betartotta a másik fele meg rutinból, vagy figyelmetlenségből jobbra tartva futott, de legalább az én futamom alatt mér eléggé szét volt húzódva a mezőny.)

Nekem ott és akkor a hanghatáson kívül semmi gondot nem okozott a tüdőm (másnap aztán igen, de az más kérdés), szóval próbáltam nem nagyon belassulni felfelé.

Itt jól jött a verseny eleji extra séta az autóhoz: felérve az emelkedőre ráismertem a korábban látott 4km-es zászlóra. Tudtam, hogy innen főleg lejtő lesz. A taktika is arra utasított, hogy “innentől ami a hörgőimen kifér” szóval kezdtem egy kicsit beszűkült látótér mellett arra gondolni: ez már az utolsó 1000m!

Elkezdtem gyorsítani (és egyre kevesebb zokszigént érezni). Innentől lesz@rtam a 194bpm-es riasztást. Szerencsére amikor épp feljebb és feljebb lépett a pulzusérték akkor alig hallottam a csipogást a zihálástól és a közelgő célterületen dübörgő zenétől.

A dombtetőn a 4.km zászló mellett 198bpm-el mentem el 4:56-ről kezdve a gyorsulást. Hálistennek jórészt enyhe lejtő volt így 1km-en keresztül emelkedhetett mind a tempó, mind a pulzus. 🙂

A végén 4:16-os befutótempó és 204-es befutópulzus mellett 23:45 lett a befutóidőm: új egyéni csúcs a tüdőnyavalya ellenére 😀 és sikerült az arcom is megőrizni a kollégák előtt: tényleg enyém lett leggyorsabb váltószakaszunk. 😀

A verseny után

Azt hiszem megállapíthatom, hogy a korábban meghatározott 196bpm maxHR adatom felejtős, inkább 200+bpm az. Ez egyfelől nekem nagyon érdekes, más felől semmi olyasmi, amire büszkének kéne lennem majd 49 évesen, sőt. Ez inkább a 46 évig gondosan ápolt és még mindig meglevő kardiovaszkuláris edzetlenségem jele.

A csapat tagjaira nagyon büszke vagyok, mindenki hozta, vagy épp bőven túlteljesítette a vállalt befutóidőt.

 

 

Kategória: Uncategorized | 3 hozzászólás