A bajok gyökere

Eltelt 4 hónap az évből és alig futottam többet mint 460km. Talán csak a legelső futós évemben volt ilyen kevés kilométerem ezidő tájában az évnek, bár ez önmagában nem túlságosan aggaszt. A kilométer szám sosem volt igazán célom, bár év végén volt, hogy csak azért mentem el hosszabbat futni, hogy impozánsabb legyen az év végi statisztika, ez igaz. Azt viszont továbbra is vallom, hogy közvetlenül nem az éves táv teszi a futót.

A kevés kilométer oka a térdsérülésem, amiről azt gondolta az orvos az MRI alapján, hogy futótérd. Annak a tüneti kezelése a pihenés és NSAID kenceficék, de az oki az az erőfejlesztés: törzs- és térd-körüli izmok fejlesztése, hogy hibásan mozgó térdkalács-ízület problémáját korrigáljuk. Kerestem gyógytornászt, de végül is egy személyi edzőnél és egy edzőtermi bérletnél kötöttem ki. Heti három erőfejlesztés mellett törvényszerűen csökkentenem kellett a futások számát és mennyiségét, ezért a kevés kilométer idén.

Gergő figyelmeztetett, hogy a futás helyett a térdem miatti erőfejlesztésre koncentrálás hosszútávon valószínűleg jó lesz nekem, de tudnom kell, hogy ennek rövid távon az idei versenycéljaim lesz az ára. Az embernek ugyanis alapvetően az az aspektusa fog direktben fejlődni, amit edz. Ha erőfejlesztésre hajtok, akkor ugyan erősebb leszek, de a hosszútávfutás futóedzés nélkül nem megy.

Ebben igaza is van, de úgy gondolom a hosszútávfutás sorozatos sérülésekkel sem megy. Legyünk reálisak: 46 évesen, túlsúllyal kezdtem el futni. Csak magam ellen versenyezhetek, nekem dobogós helyezés max. évtizedek múltán, egy kis létszámú, vidéki, korosztályos versenyen, kihalásos alapon lehetséges. Szóval a sérülés nélküli futás kell legyen nekem a cél, nem a befutóidő hajszolása. Lehet túlparázom dolgot, de a térdduzzanat már 2x előjött a télen és én meg akarom előzni az újabb hosszú lerobbanást.

Belevágtam hát az erősítésbe és lemondtam magamban az idei összes versenyemre a befutóidő hajszolását. A szükségből erényt csinálva arra jutottam, idén fordítsak a versenytaktikán. Ne befutóidőt akarjak elérni, ne minél gyorsabban akarjak futni, ne az iramfutókat akarjam követni, hanem “csak” a Gergőtől kapott pulzustaktika alapján igyekezzem az edzettségemhez képest a lehető legoptimálisabb módon versenyezni. Ez eddig mindig fordítva volt: mindig elkapott a versenyláz és sokszor sutba dobtam a taktikát.

Azzal vígasztaltam magam, hogy ha nem leszek gyors, hát legfeljebb nem leszek gyors, de ki tudja, hátha egyszer a pulzuszónákat betartva Endorfinával tudok majd együtt futni a versenyen? 🤔 Ilyen még sosem volt… 😝

Ami azért aggasztott és igazából most is aggaszt egy kicsit, hogy tudom-e így teljesíteni a maratoni távot idén? Közeledik május közepén a félmaraton, június elején a maraton és a para nőttön nő bennem a mindössze heti 2x 60..80p, alapozó jellegű aerob futás miatt, amit Gergő előír nekem az erőedzések mellé. Tavaly ilyenkor már rég a felkészítő fázisban tartottunk, sok résztávval, most meg heti 3x erősítés és két vánnyadt tempójú futás (persze ez így is heti 5x edzés).

Az viszont kétségtelen, hogy törzs- és lábizmok fejlesztését megérzem, egy részt fáradtságban, másrészt fejlődésben. Mehrdad, a személyi edző, akit kaptam a munkahelyi edzőteremben, a HIIT edzésekben hisz. Fiatal perzsa fickó (otthoni terminológiával “migráncs”), aki lelkes, jól beszél angolul és ami nekem nagy szerencse, sport-élettani/anatómiai képzettsége is van. Én is tanulom őt, ő is tanul engem. Ragaszkodott hozzá, hogy a futótérdhez kapcsolódó gyakorlatok mellett gyúrjunk egy kicsit hátra és vállra is, az irodai egerező életmódom és fiatalkorom óta meglevő csúf testtartásom (lordózisom) miatt.

Ebből lett az első közös kalandunk is: egy (nekem) kemény hát-váll erősítő szerdai menet után másnap futni indultam a vadiúj ajándékommal, egy tenyérbe, vagy kézfejre kantározható Salomon puhakulaccsal. Fél literes kulacs, teletöltöttem. Másképpen fogalmazva: félkilós “súlyzóval” a jobb kezemen indultam neki. A futás eleje rendben ment, de hamarosan megfájdult a jobb vállam. Oké, átraktam a kulacsot a másik kezembe, de a jobb vállam a terhelés levétele ellenére is egyre jobban és jobban fájt a futás miatti kartempózástól.

Mire hazaértem, állandósult a fájdalom. Aznap éjjel aludni sem tudtam tőle, akárhogy fordultam az ágyban — fájt. Sem az Algopyrin, sem a pár órával rá bevett Cataflam nem segített. Péntekre időpontom volt Mehrdaddal, még az éjjel SMS-t írtam neki, hogy felejtsen el aznapra, a saját kezem sem tudom vállmagasság fölé emelni a fájdalomtól, nemhogy súlyzózzak. Mehrdad ragaszkodott hozzá, hogy menjek be és nagyon tanulságos óra következett. Végzett néhány fizikális vizsgálatot rajtam, majd közölte a hipotézisét: lehet, hogy a vállam fáj, de nem azzal van a baj. A hátamon, a lapocka-emelő izmomban van fascia-, azaz izomhártya gyulladás. Az izom “letapadt” és emiatt görcsösen zsugorodik és attól fáj a vállam tetején a trapézizom.

Ezek után a középkori kínzásokhoz hasonló módon facsargatta a vállam saját-testsúlyos, gumiköteles gyakorlatokkal, meg medicin labdára fektetve “tört kerékbe” nyújtás címén, majd gumikötelet kellett vállból rángatnom, mondván “tépjük fel” a hátamon a letapadást, ezt az egészet majd egy teljes óra hosszat. A végére ugyan kicsit még merev voltam, de teljesen fájdalommentes lettem.

Ez a tapasztalat adott reményt, amikor 2 héttel ezelőtt hasonló történet zajlott, csak most a beteg térdemmel. Szerdán kemény comb- és csípőizom edzés után csütörtökön pihenő, ez alatt sajogtak az izmok a térdem közelében, majd pénteken váll-, törzsizom- és felsőtest volt a program kevés lábterheléssel, ezután mintha eltűnt volna a térd probléma.

Szombaton hosszúfutás jött, utána már kicsit éreztem a térdhajlatomban a télről ismerős fájdalmat, de még nem aggódtam. Vasárnap 15km könnyed bringa a fiammal. Na, itt már az első pedálfordulatnál szúrt a térdhajlatom, aztán nagyjából tűrhető lett a dolog, de amikor 15km után leszálltam pont úgy fájt, mint ami miatt januárban leálltam a hosszúfutásokkal és dokihoz mentem. Estére már duzzadt, merev, ödémás volt a térdízületem, pont mint januárban.

Ezek után jött hétfőn Mehrdad. Hümmögött, guggoltatott, eleinte nem értette miért panaszkodom gyakorlatokra, amikre nem várta és miért nem fáj olyan gyakorlat, ami problémás szokott lenni futótérd mellett. Lehet az is gond volt, hogy egy Svédországban nevelkedett perzsa anyanyelvűnek próbáltam angolul magyarázni magyar létemre, hogy mi és hol fáj.

Azért 10perc és pár vizsgálat után eljött a ‘vazze’ pillanat: rájött, hogy nem az a baj, amit a bajnak hittünk az MRI kapcsán. Nem a térdem a rossz. Van ugyan futótérdem is, de nem az rémísztett meg engem januárban és nem az okoz most panaszt. (Futótérd = a térdkalács-ízület kopásos gyulladása).

Úgy néz ki, hogy a térdhajlító izomcsoportból (hamstring) a kétfejű combizom (biceps femoris) végződése (ami hátul a térd alatt tapad a lábszárcsontra) gyulladt be a térdízület mellett, feltehetőleg az viszi át a gyulladást az ízületre magára.

Itt is az a helyzet, mint a vállamnál volt. Sportsérüléskor sokszor nem azzal a dologgal van a baj, ami a közvetlen tünetet mutatja, hanem valami más, a tünet helyéhez kapcsolódó dologgal kell törődnünk. A vállamnál a trapézizmom fájt őrültül, de a lapockaemelőm volt a bűnös.

Most a térdemben véltem érezni a fájdalmat és a térdízületem tényleg duzzadt is lett, de Mehrdad hipotézise az, hogy a vádlim a hunyó, amit nem használok eleget futáskor. Emiatt az ízület (a térdem) túloldalán levő, kapcsolódó izmot, a térdhajlítómat túlterhelem. Ennek a tapadási pontja ettől jól begyullad, ami aztán tünetet látszólagosan a térdízületemben okoz.

A hipotézist tesztelendő az egész hétfői menetet arra szánta, hogy egyrészt a gyulladt tapadási pontú térdhajlítóm keringésjavítási célból átmozgassa, mobilizálja, a “bűnös” vádlit pedig erősítés céljából brutálisan leterhelje. A keddi futást megtiltotta és azt mondta lássuk meg, mi lesz. Ha tényleg izom probléma, akkor javulnia kell. Ha nem fog, akkor irány az orvos, akkor valami csont-porc probléma van.

Rongylábakkal mentem vissza az irodába, de fájdalom már akkor jelentősen csökkent, másnap reggelre pedig fájdalom teljesen, az ízületi ödéma pedig 99%-ban eltűnt. Alig hittem el. Ugyanerre a tünetekre a körzeti orvos januárban pihenést (tétlenséget) és NSAID gyulladáscsökkentőt írt elő, ami ugyan szintén segített, de több mint 4 hetembe került. Ezek után a térdem egész héten jól viselkedett. Folytattuk a vádli erősítést és hamstring mobilizációt, majd egy újabb héttel később minden probléma nélkül futottam le egy 30 kilométeres maratonpálya-bejáró tesztfutást.

Azt remélem, egy szerencsés véletlen folytán (épp akkor tudtam hozzáértőnek megmutatni, amikor akut volt a visszatérő probléma), sikerült meglelnünk a térdproblémáim igazi gyökerét. Igen, van enyhe futótérd problémám is, aminek a prevencióján érdemes és kell dolgoznom, de az engem megrémítő, télen többször visszatérő térdprobléma alapvetően nem az volt és remélhetőleg nem is fog többet tartós gondot okozni nekem.

Ez a most simán (bár lassan) lefutott 30km meg reményt nyújt arra, hogy a kevés futás ellenére le fogom tudni gyűrni a távot júniusban. Most már csak meg kell csinálni. 🙂 Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ennek a sztorinak a vége.