Vätternrundan 315

Vätternrundan

Rég írtam versenybeszámolót, de a Vätternrundan kedvéért most rászánom magam. Aki nem ismerné: a Vättern Svédország második legnagyobb felületű tava, a verseny maga pedig a “világ legnagyobb kerékpáros tömegsport rendezvénye”: a Covid19 járvány előtt több mint 20 ezer(!) résztvevő volt már évente.

Tavaly, 2021-ben őszre rakták át a versenyt, én akkor a 150km-es, féltávú Halv-vättern-t csináltam meg. Akkor döntöttem el: idén megpróbálom a teljes távot.

Idén ismét a szokásos időben, június második hétvégéjén tartották. Most “csak” 12.216 ember rajtolt el és 10.867 fejezte be.

Én tavaly decemberben kezdtem a felkészülést, futás+kerékpározás kombinációjával. Varga Szabolcs, aki akkor a Plandurance edzője volt éppen, írt nekem edzéstervet többé kevésbé heti rendszerességgel. Hálás vagyok az edzéstervért, többszörösen is. Egyrészt mert sokszor semmi, de semmi kedvem nem volt munka után kimenni futni, vagy tekerni és ha nem kellett volna arra gondolni, hogy a kihagyott edzés majd “piros” lesz naptárban, akkor biztos nem indulok neki. Másrészt bár nem voltam nagyon gyors (nettó átlagsebesség 23..24km/h, a depókban töltött időt is beleszámítva 20km/h), de végig nagyon élveztem a tekerést. Különösebb holtpontot sem éreztem sehol és kifejezettem büszke voltam magamra, hogy az összes emelkedőt vígan végig tekertem, ott is ahol sokan tolták a bicajt felfelé…

Fitness 2021 dec – 2022 jún.

Bár volt néhány kisebb döccenő (pl. életem második bokaficama futás közben egy üdítős dobozra lépve, meg 1-2 megfázás), de a felkészülés alapvetően rendben ment. Az elején a téli időszakban főleg csak futottam, meg 1x-2x hetente teremben tekertem, aztán kitavaszodva egyre több tekerés, míg az utolsó 3 hétben maradt a tisztán tekerés. Összesen olyan 1800km-t tekertem a lábaimba a versenyig tavaly december óta.

Ez volt az előrejelzés

Rajtidőpontnak 02:48-at választottam, mert egyfelől nem akartam éjszaka sokat tekerni (3:51 volt a napfelkelte ideje a verseny napján Motalában), másfelől olyan 13ó +/-1ó versenyidőt számoltam ki magamnak nagy okosan a tréning adatokból és azt gondoltam, hogy a du 4-5ó körüli befejezés pont jó lesz. (A tekerési időt elég jól el is találtam (a Strava a mozgásban töltött időre 13:14:56-ot számolt ki), de a depók idejét (rutintalanul) teljesen figyelmen kívül hagytam.)

Igen ám, de az időjárás közbeszólni látszott, hiszen egy kisebb esős viharfront átvonulását jelezte este 10 és hajnali 4 között a tó felett. Így aztán a rajtszám felvételkor átrakattam a kezdésem a 4:20-as rajthullámba, abban bízva, hogy a rajtomig kábé eláll az eső.

Szükségem volt sofőrre is: a versenyszabályzat tiltja a verseny befutó utáni vezetést. Legalább 6 óra pihenés az elvárás, mielőtt volán mögé lehet ülni.Szóval hoztam Szilvit is magammal, sofőrnek, mert nem akartam 2x is ott aludni. Nagy segítség is volt végül, csoki éremmel, eperrel és cseresznyével várt a végén a befutónál. 🙂

Eredetileg Linköpingbe foglaltam magunknak szállást (Motalában nemigen van hotel), majd ráébredve a logisztikai következményekre inkább meghagytam a franciágyat a sofőrnek, Szilvinek, én meg foglaltam matracos helyet a rajttól 1500 méterre lévő Motala Sportcsarnokba. A sportcsarnokbeli szállás alapvetően rendben volt: azt nyújtotta, amit vártam, mégsem tudtam jól aludni, egyrészt az izgatottságtól, másrészt a járkálók miatt döngő, hullámzó sportcsarnok-padló miatt. Így aztán kb. 3 órát tudtam csak aludni: éjféltől hajnali 3-óráig, de szerencsére ez éppen elég volt. A verseny közben nem éreztem fáradtságot (bezzeg utána!).

Ébredés után benyomtam két kis banánt, felmálháztam a bicajt és begurultam a főtérre a rajthoz.

Vätternrunda 315 pálya
Magasság profil

Rajt

A rajt tehát 4:20-kor volt, Motalában addigra tényleg elállt nagyjából az eső (bár még csepergett) én meg roppant elégedett voltam önmagammal és a szervezési tudományommal. 🙂 A hajnali időpontban a szpíker hangereje visszafogott volt, elvégre a belvárosban, a főtérnél volt rajt, majd jött a motoros felvezetéssel a rajt maga. Itt a tömeg miatt is helyezkedni kellet, meg mert az átlag sznob versenybicajon ugye nincs sárvédő, ergo ha szorosan egy ilyen bicaj mögött tekersz esőben, akkor a pofádat telespricceli vízzel. (Én eléggé kilógtam a milliós bicajok közül a belépő szintű gravel-kerékpárommal, amin minden felszerelés fent volt, még egy csomagtartó is.)

Rajt-Ödeshög: 0-47km, 22,8km/h, 2ó1p

A városból kiérve meg kellett állapítsam, hiábavaló volt a taktikázásom: jócskán esett az eső kint a szabad mezőn még. Egészen a vadstenai kempingig esett, utána már “csak” az előttem tekerőkre kell figyelni, hogy ne spricceljék rám a vizet, mert itt még tocsogott az út. A szervezők ott álltak az esőben minden egyes útkereszteződésnél, zászlókkal mutatva merre kell menni, nehéz lett volna eltévedni. A szervezésért amúgy is le a kalappal, minden flottul ment. Vadstena után azért jó volt eső nélkül tekerni, de a beígért 30+ km/órás dél-nyugati szél, azaz szembeszél azért ott volt velünk végig. Olyan sűrű volt a felhőzet, hogy szinte szürkületnek látszott.

47km után, Ödeshögnél volt az első depó. A tavalyi Halv-Vättern után tudtam mire számíthatok és nem is csalódtam: vízcsapok a kulacsoknak, sok-sok ToiToi WC, valamint sátrakban a frissítés:

  • kicsi, puha, édes zsemlék enyhe kardemomos ízzel,
  • papírpoharakba kiadagolt, feldarabolt sósuborka
  • banán darabok
  • papírpohárban meleg/forró kávé
    • kérés szerint tejjel,
    • és/vagy cukorral
  • papírpohárban meleg/forró “blåbär soppa”, azaz fekete áfonya “leves”, amit én inkább sűrű, krémes szörpnek neveznék, ez minden svéd tömegsport-rendezény népszerű frissítése, főleg télen
  • papírpohárban mindenféle híg szörp,
    • piros is,
    • meg sárga is.

Itt elpakoltam az esődzsekit és nem tudtam megúszni a ToiToi látogatást: vagy Menyustól kaptam el valami vírust, vagy a kevés alvás, majd tekerés után a hirtelen evés-ivás megtette a hatását a belsőmre. A kajolás, öltözés, evés-ivás, majd a majdnem nekiindulás után leszállás és ToiToi-ban szötymörgés elnyújtotta a depót: majd fél óra lett (26p)

Ödeshög-Ölmstad: 47-83km=37km, 22,3km/h, 1ó41p

Ha a féltávú versenyt csinálnám, akkor Ödeshög után jönne egy brutálisan meredek hegymászás egy meseszép hegyi útra, ahová gyalog is fújtatós a felgyaloglás, télen le is van zárva a csúszásveszély miatt. Mi, a 315km-es “teljes” verseny résztvevői most haladtunk tovább DNy felé, azaz továbbra is szembe a heves széllel. Szerencsére itt többedmagammal rá tudtunk tapadni egy csapatra, akiknek “icepower.se” logós ruházatuk volt és nem akartak idegeneket bevenni maguk közé, viszont nekem kényelmes tempóban tekertek. Így volt talán legjobb: soha nem kellett az élen “hullámtörőként” menni, mégis szélárnyékban tudtam maradni.

Itt láttam meg először a napot: végre kisütött. A tó nagyon szép volt a vihar után, úgy hogy meg is álltam fotózni, pedig keveset akartam fotózni és inkább a tekerésre összpontosítani. A képeken látszik a fákon és füveken is az erős szél nyoma. Volt emelkedő is, elég hosszan, de a fő ellenség a szél volt.

A szakasz vége mérsékelt, de hosszú, folyamatos emelkedő és áttekertünk Grännán is, ahol a polka-gris (lengyel malac) nevű híres, piros-fehér csíkos kemény selyemcukorkát gyártják. Gränna főutcája kockaköves, azért az rázott rendesen.

A depó előtt az egyik előző gyors pelotonban felismerni véltem a kolléganőmet, Kolbrunt, akiről tudtam, hogy 5:14-kor kell rajtolnia a svéd gyermekrák-alapítvány, a Barncancerfonden egyik jótékonysági csoportjával, a Ride of Hope Sub11h csoporttal. Az engem megelőző csapatnak ugyanilyen volt a meze és boly közepén fel is véltem ismerni Kolbrunt, de ugye sisakban + fél arcot eltakaró és tükröző biciklis napszemüvegben elég nehéz valakit felismerni, akit csak video-chaten, hómoffiszból ismersz. Kb. ekkor majszoltam el az első energiaszeletet is. A frissítési terv az kb. az volt, hogy óránként, azaz kb. depók között félúton, egy-egy Decathlonos, málnás PowerBar lesz a menüm, így a depókkal együtt sacc-per-kábé követem az edzői utasítást: óránként 30-40g CH + elektrolit pótlás.

Kis idő múlva, a depó előtt pár kilométerrel megint láttam a Barncancerfonden csapatot, furcsálltam az ácsorgást és bokorban pisilő fiúkat. Nem értettem, hogy miért nem bírták a közeli depóig és hogy mennyire nem-svéd a szitu, mert ugye a lányok a kantáros bicajos mezben nem olyan egyszerűen bokroznak, mint a fiúk. Szóval furcsa volt, de jóval később megértettem.

Közvetlenül a depóba befutás előtt megint megelőztek és előttem futottak be. Így aztán a bicajt mellettük leparkolva jobbam megnéztem őket és ki is derült, hogy jól sejtettem, az egyik kisebb termetű nő az tényleg a kolléganőm volt a csapatból. Pár szót tudtunk csak váltani és már pattantak is a nyeregbe.

Itt azért csináltam 1-2 depó fotót, majd kulacsot töltöttem és ettem én is.Ez így együtt 10p51mp depó idő lett. Indulás előtt egy magammal vitt sókapszulát nyeltem vízzel elektrolitpótlásnak.

Ölmstad-Jönköping: 83-104km=21km, 23km/h, 53p.

A kezdeti napsütés után megint beborult, de legalább többet már nem esett. Ez egy rövid szakasz volt, benne pár jó kis emelkedővel, amin persze 12km/h vánszorgás volt a tempó, utána meg meredek lejtő, ahol meg 47km/h órával mentem lefelé.

Itt meleg étel (is) volt a depóban, ami a helyi jégcsarnok parkolójában volt. Ha hajlandó voltál elmenni a csarnokba, akkor kaphattál húsgolyót, világosbarna mártással és vörösáfonya dzsemmel. Persze akartam és hiszen a fő cél az élmény gyűjtés és nem az időhajhászás.

A kajolás végén kulacstöltés, itt most az egyik kulacsba Enervit sportitalt (“izó”) töltöttem a marmonkannából, gondoltam jó lesz ez elektrolitpótlásnak, majd megláttam a helyi kerékpáros klub reklámzászlóját az egyik sátron, amin a “Cykelservice” felirat volt. Erről eszembe is jutott, mennyit görcsöltem a verseny előtt azon, hogy milyen kenőanyagot kenjek a verseny előtt cserélt új láncra:

  • száraz időre valót (dry lube), ami jól ken, nem mocskol, de nem marad meg a láncon esőben
  • vagy nedves időre valót (wet lube), ami szintén jól ken, esőben is a láncon marad és véd a korrózió ellen, de épp ezért ragad mint az állat és mindent összemocskol?

Végül a versenyre száraz időre készültem, ezért is rakattam át a start időpontot, de ugye csúnyán eláztam és az esős 100km után azért érezni lehetett váltáskor, hogy lánckenés már nem az igazi. A következő szakaszra hegyeket (na jó, dombokat) ígért a magasság profil, így aztán megcéloztam a szervíz sátrat, elkértem a kenőanyagos flakont (ami valami teflon adalékos “all-weather” cucc volt) és adtam a láncnak az anyagot. Ezzel, meg a melegkajával együtt 32,5 perc lett depóidő.

Jönköping- Fagerhult: 104-133km=29km, 23km/h, 1ó15p

A depóból kigurulva, még a városban, a bicajon megettem egy PowerBar-t és persze ittam rá. A hegyekre számítva nem akartam eléhezni.

A beígért első hegyes rész meg is jött és élveztem, hogy bírom. A frissen kent lánc is vígan ugrált le- és fel a fokozatokon: vánszorogtam felfelé 12km/órával is, meg zúdultam is lefele 55km/órával, ezen a szakaszon van a csúcssebesség-rekordom is a versenyről.

Az Enervit ital jó is volt, meg nem is: remekül bírtam az emelkedőt és nem fáradtam, de folyton a torkomban éreztem az ízét. Ennek ellenére élveztem a hosszú emelkedőket, már amennyire élvezni lehet az ilyesmit: hosszú is volt, lassú is volt és nehéz is volt, de baromira elégedett voltam azzal, hogy elől a nagy lánckeréken tudok maradni miközben a pulzus stabilan Z2-ben volt kis ingadozással, az izmaim nem savasodtak és jól bírtam. Sorban előztem a korábban engem előző embereket, akik lusták, vagy buták voltak a hátsó lánckeréken felváltani nagy fogszámra: inkább az enyémhez képest fele akkora pedálfordulaton, kidülledt szemekkel, vagy kiállva a nyeregből nyomták elkeseredetten és csigatempóban a pedált.

Megint leelőztem egy útszélen álldogáló RideOfHope csapatot, de Kolbrunt most nem láttam meg.

Mivel Jönköping a tó déli csücskénél van, ez a szakasz már É-ÉK irányú volt: ha nem is teljes hátszelet, de félhátszelet kaptunk, ami kifejezetten jól jött a kaptatókon, bár sokszor a facsoportok mellett, meg a föld-bevágásoknál olyannyira összevissza örvénylett, hogy szinte dobálta a bicajt oldalirányba, néha már káromkodtam miatta. Itt már rendesen tűzött a nap, el is határoztam: a depóban naptej-újrakenés és nekivetkőzés lesz.

A fagerhulti depóba pont utánam befutott a hegyen korábban leelőzött RideOfHope csapat, köztük most meg is láttam Kolbrunt. Megint ráköszöntem, mondván, hogy már harmadszor futunk össze, tök jó, hogy látjuk egymást, de mi történik itt? Kiderült, hogy az egyik lánynak a csapatukból 2x is(!) defektje volt és a végén új külsőt kellett felrakatniuk az egyik depóban. Ez volt hát a magyarázat az útmeneti totojázásra. (Utólag megnéztem: végül 12ó16p lett az idejük, a Sub11h ambícióhoz képest, de persze többet nem futottam velük össze.)

Ezután nekiálltam: lekerült rólam a cipőhuzat, a csősál, a hosszúnadrág és a hosszú ujjú póló a bicajos dzsörzé alól. A vetkőzéshez le kellett operálni a mellkason viselendő rajtszámot, majd vissza ügyeskedni ziherejsztűket, valamint megfelelően elcsomagolni a levetett cuccot a bicajra. Le is lehetett volna adni a sátorban, de nem ígérték hogy estig visszaér a célba a csomag, így inkább vittem magammal. Ezek után naptejjel kenegetőzés, majd a krémes kéz puceválása, mielőtt a párnázott bicajos kesztyűt vissza venné az ember

Frissítés: ettem, ittam, de itt már csak vizet töltöttem, mert az Enervit folyamatosan kaparta torkom.

A depóidő mindezen szuttyogás hatására ismét majd fél óra lett.

Fagerhult-Hjo: 133-171=38km, 27km/h, 1ó24p

Ez a szakasz nagyjából lapos, nagyon-nagyon enyhén emelkedő lapos terep volt, erős hátszéllel. Úgy féltávtól be tudtam állni egy nagyobb csapat mögé: Z1-es pulzuson magas tempóval suhanni nagyon jó volt. Fotózni persze nem lehetett, sem a tájat bambulni. Ilyen tempóban kerék és kerék között 1 méternél kevesebb távolsággal pelotonban utazni folyamatos feszült figyelmet igényel: elég egyszer 1 másodperce elbambulni egy manőver előtt és már kész is a bukás. Hjoban van a második meleg ételes depó: itt lasagne lesz a menü.

Hjo egy szép kis kikötőváros, pont féltávnál. Leraktam a bicajt egy fa árnyékába, kulacsot töltöttem, kicsit fotózgattam, újrakentem magam naptejjel, majd megkerestem a kikötőben a melegételes sátrat. Ettem, majd vissza mentem a bicajhoz és szomorúan láttam, hogy a ferde terepen a saját támasztójára állított bicajt a szél feldöntötte. Felállítottam, visszaraktam a szerteszéjjel repült kulacsokat a tartójukba és körbenéztem a gépet: minden rendben levőnek tűnt. Indultam volna, de azért a kigurulás során végig próbáltam a fokozatokat: valami nem oké. Megint leszálltam, megint vizsgálódtam: lám-lám a hátsó váltó a boruláskor kapott egy ütést és ferde lett egy kicsit. Na, vissza a depóba a szervízsátorhoz.

Szerencsém volt, rövid várakozás után a szerelő rögtön adta a diagnózist: elgörbült a váltótartó-fül, de ne aggódjak, van nála mérő-egyengető szerszám, csak várnom kell pár percet, amíg megürül az egyik szerelő állvány.

Így is lett: Fogatlan, a bicajom, úgy mindenestül, málhástul felrepült az állványra. Előkerült a szerszám, utoljára apám Trabantjának a futóműállítása során láttam hasonlót a kerékre csatolva: egy körbefordítható, karos derékszögmérő és egy feszítővas szerelemgyerekének nézett ki.

A szerelő az olajmocskos váltót csupasz kézzel megmarkolta, egy imbuszkulccsal letekerte, a helyére becsavarta a “precíziós pajszert”: 3 ponton mért, majd egyet feszített, újabb 3 pontos ellenőrző mérés, olajos váltó visszacsavarozás és 5p alatt kész is volt. Fizetnem nem kellett, a számlát rajtszám alapján majd utólag küldik. Olcsó biztos nem lesz, de a (rövid) várakozást leszámítva villámgyors és barátságos szerelő. Szó ami szó: semmi gond nem volt többé a váltással.

Mindez azért a depóidőn meglátszott: 42p, azaz majd háromnegyed órába került Hjo.

Hjo-Karlsborg: 204-171=33km, 27,5km/h, 1ó7p

A frissen megjavított bicaj remekül gurult, a nap sütött, a szél továbbra is dobálta a bicajt, de nagyrészt félhátulról, hátulról fújt, szóval ez nagyrészt eseménytelen tekeréssel telt. Most mögöttem bolyozott egy két kerékpáros, de nem volt kedvem hátra nézni és mivel korábban én “potyáztam” sokat, úgy voltam vele: “fair enough”.

Karlsborgba begurulva, ahogy leszálltam a bicajülésről rögtön jelzett a hasam, pedig a leszállásig semmi bajom nem volt, szóval meglátogattam a kék kalibák egyikét. Hiába, a sok intenzív tekerés + a sok CH megtudja zavarni az ember emésztését, pont mint a futás.

Ennek ellenére a nem evés nem volt opció: tudtam, hogy megint hegyek jönnek, szóval nincs mese, kell a CH pótlás és az elektrolit is, még ha nem is marad meg bennem minden, mert különben kipukkadok az emelkedőn, hisz itt már 200+ kilométernél és majd 11 óra tekerésnél tartottam.

A torkomat viszont egyre jobban zavarta az Enervit, pedig már egy ideje hanyagoltam és csak vizet ittam. Rá kellett jönnöm, hogy az Enervit turbófokozatra kapcsolta a gyomorsavam és felismeréssel jött is az akció: kiöntöttem a francba. Helyette tisztavíz, a szokásos depófrissítés és a depóból kifele a tóparton fotózás közben ismét egy málnás PowerBar, a felkészülés alatt az vált be a legjobban.

A ToiToi affér miatt ebben a depóban sem voltam gyors: kb. 25p.

Karlsborg – Boviken: 225-204=21km, 21,7km/h, 54p

Ez a szakasz egy rövid, de annál intenzívebb szakasz volt: hullámvasút rendesen. Hegyre fel, hegyről le. Még mindig jól éreztem magam hegymenetben is: fújtattam rendesen, de stabil volt a pulzus és a lábaim panasz nélkül nyomták. Az autók motorja, meg a (nyomaték)váltója járt itt az eszemben, csak most én voltam a fordulatszám határolt motor és kerékpár váltója volt a nyomaték konverter: nálam is megvan a maximális nyomaték fordulatszáma (nálam olyan 72-76rpm körül) a lábamban, meg a maximális teljesítményé is (ami nálam olyan 81-84rpm körül van). A max. nyomaték a lassú, hegyre felfelé mászáskor jön jól, a max teljesítmény meg a síkon és lejtőn ahol suhanni lehet/kell.

A bovikeni depó egy erdei, eldugott, pici autóspihenőben volt. Zsúfolt is volt rendesen, nehéz volt a tömegben mozogni, de ennek ellenére — és mivel itt semmi malőr nem történt — ez egy rövid, kb. 5 perces depó lett.

Boviken – Askersund: 256-225km=31km a honlap szerint, 34km a track szerint, 32km/h, 1ó5p

(Pályatérképet innentől nem rakok be a szakaszokhoz, mert minden látszik a Kalrsborg-Boviken szakasznál levő térképen Karlsborgtól egészen a célig.) Ezen a szakaszon alig volt emelkedő, viharos félhátszél volt, ez meg is látszott az elején az alacsony pulzuson és a jó tempón. Kb. a szakasz felénél aztán kis tempókülönbséggel, de megelőzött egy “Västerås CK” feliratú mezben pompázó peloton. Naná hogy beletapostam és besoroltam a szélárnyékukba (bár hátszél volt, de számított).

Miközben utánuk tekertem elhaladtunk az egykori “Csokigolyó megálló” mellett, ami a Boda nevű buszmegállóban üzemelt egykoron. Ez egy civil akcióként indult 2005 környékén, amikor egy helybéli nő indult a VR-en és a lánya elhatározta, hogy csokigolyó-frissítéssel fogja várni az út mellett az anyukáját. Ezt többször megismételték, idővel több önkéntessel bővültek és volt olyan év, hogy 1500 csokigolyót osztottak ki, ahogy a Chokladbollsstoppet på Vätternrundan Facebook csoportban olvasható. A verseny előtt rákérdeztem a FB csoportban: idén sajnos nem üzemelt ez a privát “csokigolyó-depó”, de azért bejelöltem a a Garminom pályarajzán, hogy le tudjam fotózni a nevezetes buszmegállót. 🙂

A pelotont nem volt szívem elhagyni, de menet közben sikerült pár képet lőnöm a helyről:

Askersund után megint hegyes szakaszra számítottam, ezért a depóban kicsit szusszantam, majd ismét jött a PowerBar és sókapszula. Így kb. 8p lett a depóidő.

Askersund – Godegård: 284-256=28km, 22,7km/h. 1ó15p

Ahogy a magasság profil ígérte, ez egy brutális hegyes szakasz volt. A szintemelkedés összességében talán nem volt sokkal magasabb mint a korábbi szakaszokon elő-előfordult (286m emelkedés esett erre a szakaszra az összesen 1600m-ből), de folyamatos, megszakítás nélküli, brutál emelkedő voltak. Nagyon sokan tolták a a bicajukat. Én nem toltam sehol, jól ment itt is a mászás, de itt bizony nem egy helyen használtam az első kis lánckereket is. Megint eszembe jutott a felkészülés és hálás vagyok az edzőmnek azért az 1600km-ért amit letekertetett velem a futások mellett. Soha ennyi edzésórát nem raktam még egy felkészülési periódusba, de soha nem is éreztem magam ennyire rendben magam egy hosszútávú verseny vége felé.

A táj szép volt, de sok volt a sűrű erdőben futó keskeny meredek útszakasz ahol nem a fotózáson járt az eszem a sok egyforma fenyő láttán, hanem a hegymászáson. A fennsíkon viszont sok volt a virág, azt le is kellett fotóznom tekerés közben.

A godegårdi depó az utolsó volt, itt nem akartam túl sok időt tölteni, de azért szusszantam egyet a hegyek után és a jobb lábfejemen most már folyton befeszülő 2. és 3.lábujjam lazítottam némi sétálással.

Frissítés után indultam is volna tovább, már gurultam is kifelé a depóból, amikor villámcsapásszerűen jött a szükség: U-kanyar vissza depóban és irány a ToiToi. Utólag a friss, meleg, aznap a 3. megivott kávénak tulajdonítom a hirtelen hashajtó hatást, de a lényeg az, hogy a kék bódéban töltött idővel együtt ismét egy 33 perces depóidő sikeredett. Mentségemre legyen szólva, a félidőben én egyszer már nekiindultam kéremszépen…

Godegård – Motala (cél): 315-284=31km, 24km/h, 1ó15p

Őszinte leszek: bár a godegårdi ToiToi incidens ellenére alapvetően jól éreztem magam: semmim sem fájt, a bicaj is jól gurult, de mégis eltűnt belőlem a flow érzése: nem akartam már ezt a 30+ km-t. Délnek fordulva megint szemből jött viharos lökésekkel a szél, nagyon lefelé ment már a nap, hűvösödött is. A pulzus is szokatlanul alacsony maradt az eddig szokásos tempó ellenére: egyértelmű jele volt, hogy kezdek lassan elfáradni. Volt egy-két kisebb emelkedő, de alapvetően azért lapos maradt a terep, mégis csigalassúnak érződött a kilométerek fogyása.

Ami sokat segített, azok a szurkolók voltak. Abszolút nem-skandináv módon kisebbfajta népünnepély lett az út mentén: kempingszékekkel, grillsütőkkel, zenedobozokkal és sörrel felfegyverkezett emberek ültek pokrócba csavarva magukat a viharos szélben és tapsoltak, éljeneztek. 🙂

A településeken meg kisgyerekes szülők ácsorogtak az út mellett a csemetéjükkel, akik közül sokan teljesen eksztázisban kurjongattak, papírzászlót lobogtattak, voltak kiskölykök aki egyfolytában ugráltak: nagyon cukik voltak.:)

Volt kb. 10 km, ahol egy forgalmas, 2×1 sávos főúton haladt az útvonal, ott kellett figyelni a melletted (hálistennek lassan) elhaladó kamionokra, szerencsére a Trafikverket 60km/h korlátozást táblázott ki a verseny miatt.

A végén persze meg már elfelejtetted a fáradtságod, amikor a tópart menti sétányon befutottál a célba. 🙂 Ott nyakamba akasztották az érmet és ahogy írtam az elején, Szilvi várt befutónál egy második, csészalj méretű csoki éremmel. 🙂

Hazafelé a kocsiban tört rám a fáradtség, jó volt hogy Szilvi hősiesen vezetett, pedig az éjszaki vezetés nem épp a kedvenc időtöltése. Utoljára gyerekkoromban bóbiskoltam el autóban, de most ismét sikerült. 🙂

(Csak a teljesség végett: 13ó54p tekerés, a depókkal együtt a bruttó idő 16ó18p. A depókra kb. 2ó24p ment el, ezen lehetne mit faragni, csak kérdés: érdemes-e. Ez így volt jó, első VR-nek szuper, nagyon-nagyon jól éreztem magam.)

Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s