Stockholm Marathon 2017

Tavaly futottam életem első maratonját Stockholmban, rögvest el is határoztam a folytatást. Hasonló azonnali döntés volt, hogy míg az elsőre tempó alapon készültem, a másodikra pulzusalapon akarok, ami önmagában megér majd egy külön posztot. A versenytaktikán most is sokat agyaltam, arról külön poszt lett megint.

_20170602_172256A rajtszám felvételkor ZETA tésztaparti volt, bár idén más volt a tészta és kisebb adagot kaptunk mint tavaly, de ez is jó volt. 🙂

Természetesen verseny-expo is volt, majdnem vettem egy vízhordó övet, de aztán mégsem, de betáraztam újabb adag Enervit energia szirupot. Azt már az őszi versenyre gondolva, mert itt és most olcsóban adták a lötyit, mint a helyi ICA szupermarketben.

18839151_10154506079835868_8021732955549419123_nA verseny napján Anders barátommal indultunk el Märstából. Tavaly is együtt futottunk, bár ő tavaly a végére nagyon kipurcant. Ki is jelentette, hogy soha többet nem fut maratont. Ehhez képest 12 héttel az idei verseny előtt, belelkesedve az én futásaimon  elhatározta, mégis fut ő is és megvett egy 12 hetes felkészítő programot — amit aztán nem nagyon tartott be.

(Rám a frászt hozta ezzel, mert tutira vettem, hogy megint ki fog purcanni és oda egy futótárs, de végül is kiderült, hogy mákja volt. A 30. km után párszor belesétált, majd bement a 34. kilométer körül az egészségügyi sátorba, legyúratta magát 🙂 és végül simán beért 5 órán belül…)

DSC_0426

A verseny területre másfél órával a rajt előtt értünk. Ott elváltunk, én mentem komótosan az Ericsson sátorba. Levetkőztem, beszélgettem Rikard barátommal/kollégámmal, aki elindított a futóvá válás útján. Rikard ultra-távokon bicajozott már, futott hegyi (terep) maratont is, de aszfaltost még sosem, szóval ő is izgult egy kicsit. Vele volt egy barátja, Peter, aki Rikardnál is gyorsabb futó, többszörös maratonista, de nemrég lett kispapa és ezért nemigen maradt ideje felkészülni — ő meg ezért izgult.

Svédek lévén ők mindenhova idejekorán akarnak érkezni, el is indultak 11h felé a rajtcsoport karámok felé — az ő rajtjuk 12-kor volt, az enyém 12:10-kor.  Én még elmentem WC-re, majd 11 után én is elkezdtem bemelegíteni: 10p kocogás, majd láblengetős csípő lazító gyakorlatok és mindenféle nyújtás. 11:25 felé elindultam én is a karámom, az F csoport gyülekezője felé. Útközben át kellett vágni egy mezőn, teljes karneváli hangulatban folyt az ugrabugrálós bemelegítés, volt aki a fűben heverve relaxált, mások futva melegítettek. Volt egy csomó fantasztikus, öreg, elszáradt facsonk is, jó, hogy nem vágták ki őket.

Az F rajtcsoportban a már tavalyról ismert fergeteges hangulatban vártuk a rajtot. A lenti általam készített videó nem adja vissza a hangszórókból a kb. 180bpm-el dübörgő ritmus hatását. 🙂

A verseny

A pálya térképe itt van, a versenyem technikai naplóadatai meg itt.

SthlmMaran2017-dist

Az A-B-C-D-E rajtcsoportok pontban délben indultak, én az F csoporttal 12:10 után. A lenti rajt videóban ott loholok én is 10:46 körül, a 4:00-ás Garmin iramfutók mögött.

Sokat agyaltam ugye a taktikán és bár sokszor olvastam a lassú kezdésről, de féltem attól, hogy nem tudok majd gyorsítani a második felében ezért végül arra gondoltam, megpróbálok menni a 4:00-as iramfutókkal.

Első 5k: 5:46p/km

A taktika szerint itt 172 alatt kellett maradni, legalább 5:45-5:48-as tempóval. Elindultam az iramfutók után és bár eleinte gyorsan eltávolodtak tőlem a tolongásban úgy 20 méterre, de utána tartottam velük a tempót. Nagy tömeg volt, hisz a második rajthullám elején voltam, de a Valhallavägen széles, végül is elfértünk. Ketyegett halkan a fülemben a metronóm, jó volt futni, meglepően gyorsan múlónak tűnt az idő.  A Nybroplan előtt volt az első frissítő állomás, ott ittam izót. Utána már melegem volt, és arra gondoltam, lassan jön az első tervezett evés, a “lassú” energiát adó ICA szelet 5km körül.  A királyi palota felé közeledve a Strömbron hídon előkotortam az ICA szeletet és elkezdtem nyammogni, mert a térkép szerint Slussen előtt van az 5. km és egy “energia állomás”. Odaérve jött a koppanás: Garmin energia állomás, igen: szpíkerrel, pompon lányokkal és (még) üres asztalokkal: itt csak a 2. körben lesz osztogatás.

Az első 5km 5:31-es átlag lett a Garminom szerint, kicsit gyors. A verseny hivatalos mérése szerint 5:46p/km, pont jó lett. A pulzus egészen a Nybroplanig 172 alatt maradt, utána elkezdett felfele kúszni, úgy gondoltam kivárok, nem kezdek lassítani emiatt még.

Második 5k: 5:44p/km

A hiába várt frissítés hiánya Slussennél nem esett jól, a pofám tele volt a ragacsos, magtörmelékes (egyébként nagyon finom)  energiaszelettel, jó lett volna rá vizet inni.  Meg is bántam, hogy végül nem volt velem ital. Azt biztosan tudtam, hogy jön a Slussenél az átépítés meredek rámpája, a Hornsgatan hosszú, lapos, sunyi emelkedője, majd a Högalid Kyrkan meredek templomdombja és csak utána lesz újabb megint frissítés. Így aztán erőt vettem magamon, rágtam tovább és víz nélkül lenyeltem. A slusseni építkezés emelkedőjén már kifejezetten melegem volt a csak combharisnya+póló szerkó ellenére, el is indult a pulzus rendesen felfelé, ami elvileg normális, hisz a pulzusterv sík pályára szól, de arra azért itt is vigyáztam, hogy a Z4 fölé ne érjek.

Három kemény rész volt ebben a szakaszban, az első a slusseni terelés meredekje volt. Itt fel is ment 182-ig a pulzus, egészen 6:20-as tempóig vissza kellett esnem. A Hornsgatan enyhébb emelkedőjén szerencsére gyorsan visszaesett 173-ig, miközben a tempó visszakúszott 5:40 alá, de itt már jócskán elhúztak az egyenletes tempóban menő iramfutók miközben közeledett a Högalid Kyrkan templomdombja is.

Na, a dombon több dolgot is elengedtem a tervből, legelőször is a 4:00-as befutót. Éreztem, hogy utol tudnám érni az iramfutókat, de biztos voltam benne, hogy keservesen megfizetném az árát a verseny második felében. A második elengedett dolog Gergő pulzusterve volt. Ismét emelkedő volt (a templom domb), majd a Västerbron híd híres kapaszkodója jött. Ha tartani akarom a 172-t, akkor úgy éreztem annyira vissza kéne fogni, hogy nemhogy a 4:00, de a 4:15 minimál cél is is veszélybe kerül.

Arra gondoltam, hogy a tavalyi maratont is jórészt Z4-ben futottam (177bpm átlag!), szóval ahol lehet gyorsan menni, ott próbáljak a 5:40p/km körül menni, de kibékülve a  175-177bpm maxszal, emelkedőn akár 182-ig is elmenve. (Az 5:40p/km jó lenne egy 4:00-as befutóra, ha véges végig tudnék annyival futni, de hát az emelkedők miatt úgysem fog az végig menni.)

A harmadik elengedett dolog a csak 15., 25., 35., kilométeres szirupozás volt.  Ha ennyire az elején elmászik a pulzus a viszonylagos meleg miatt, akkor legalább a kevés frissítésbe ne fussak bele. Elhatároztam, hogy most még a híd előtt tolok egy extra szirupot.

Ezt az ad-hoc stratégiát aztán már sikerült tartanom. A templomdombra felfelé megint elindult felfelé a pulzus is, ezért jött a metronómra koncentrálás és a lépésaprítás: ha a pulzus felment, rövidíteni és a mély ütemes légzésre koncentrálni. Ahogy elindult a pulzus lefele, rögtön nyújtani a lépéshosszt és ezzel növelni a tempót.

Nagy önbizalom löketet adott, hogy már a dombtető előtt, ahogy a meredek enyhült, elindult (volna) lefele a pulzus és kezdhettem gyorsítva visszanyerni a tempót. A dombtető után meg már gyorsabban esett a pulzus, mint ahogy a tempó nőtt, bár közben még a szirupot is elő kellett kotornom a futás közben. A frissítőállomásra már csak 172-es pulzussal, de 5:06 körüli tempóval estem be a domb alján. Két kortyra benyomtam az akkor már kezemben levő szirupot a zacskóból, majd 1 teli pohár sima víz lemosni, egy másik meg a fejemre+testemre és gyerünk. 🙂

Az állomás után még egy kis lejtő, amin 5p/km körül tempóval robogtam le és közben agyilag tuningoltam magam a hídra vezető hosszú emelkedőre: most ettem, ittam, locsoltam magam, még csak a 8. km körül vagyok, fog ez menni.

A főútra ki- és a hídra ráfordulva tomboló, nagy tömeg fogadott: “Fuck the bridge” feliratokkal, kerepelve, hujjogatva, dübörgő zenével. 🙂

A hídra félúton, úgy 500m-el előttem még látszottak a 4:00-s iramfutók. A pályabejáró futásból tudtam,  hogy az emelkedő hosszú, majd 600-700m, de akkor bírtam, szóval most is bírnom kell: megint a metronómra (már amit hallottam belőle a zene miatt) és a várható lépéshossz-játékra koncentráltam, de elsősorban próbáltam “érzésre” egyenletes erőfeszítéssel, óvatosan lassulva futni. A pulzus elindult felfelé, a tempó lassan lefelé, és közben megláttam a hidat díszítő Asics reklám zászlókat.

A cég idén a “Don’t run, fly!” szlogennel reklámozza a “repülőhabos” (Flytefoam) technológiás cipőit, a versenyexpón mindenhol a kivetítőkön az a reklámvideójuk ment, ahol egy reptéri kifutópályán egy felpörgő sugárhajtómű sivítása mellett sprintelnek a sportolóik egyre inkább felgyorsítva. Vizuálisan jól eltalált reklámfilm volt és most a hídra felfutva ettől az emléktől különösen ütős lett a pálya látványa: mintha egy ugrósáncos repülőgép-kifutópályán futnánk, ahol a sánc csúcsáig számolnak vissza a zászlók és lentről nézve mintha tényleg felszállnának a hídról a futók, mint a vadászgépek egy anyahajó sánc-csúcsáról

Annyira feldobott a látvány, hogy a végén még a mobilom is előhalásztam egy verseny-közbeni videózás kedvéért.:)

Az első Västerbron hágás tehát nagyon jól ment, sikerült úgy lassítani fokozatosan, hogy egészen a híd tetejéig eltartott, míg elérte a pulzus 182-t. Nem kellett külön visszafognom magam, nem is voltam kifulladva. A hídról lefele épp csak a karomat nem tártam ki, de “repültem”, a végén 5p/km alatti tempóban. 🙂

Harmadik 5k: 5:42p/km

A harmadik szakasz a Norr Mälarstranddal indult, ahol korábban laktunk pár hétig a családdal és ahol kezdtem a svédországi tartós életem, sok kedves emlék fűz oda. Lapos, de meleg szakasz nyugatról keletre: északról a házak sugározzák a meleget, délről a nap süt. Volt frissítő állomás, ahol izóztam és locsoltam magam.Egyenletes 176-os pulzus, egyenletes 5:35-körüli tempó. Eseménytelenül telt a futás el a városháza mellett, majd a Centralbron alatti aluljáróig. Ez után kezdődött a “sunyi” szakasz a Vasastan felé, szerencsére előtte frissítő állomással a Központi Pályaudvarnál. Nem volt tele az izós pohár, amit kaptam, ezért belekortyoltam egy másodikba is, majd vizespohár a fejemre-felsőtestemre és gyerünk.

A Vasastan felé vezető lassú emelkedő jól ment, még nem voltam fáradt, a pulzus ugyan nem akart 175 alá menni, de a tempó maradt 5:40 alatt. Tudtam ugyan, hogy itt lassultam be tavaly nagyon a második körön, meg hogy ez emelkedő, de most mentem simán.

A S:t Eriksplan után vettem az osztogatott banánból, jól esett, majd megint izó ivás és tudtam Odenplan után lejteni kezd majd 🙂

Negyedik 5k: 5:42p/km

Az Odenplan után kezdődött a lejtés. Tudtam, hogy a 16. km után lesz egy csak vizet kínáló állomás, oda terveztem eredetileg az első, azaz hogy most már a második szirupot. Két sarokkal a Birger Jarlsgatanra befordulás előtt kezdtem is előkotorni a második szirupot, amivel aztén együtt ki is rántottam az övtáskából az összes vésztartalékom: a jó kis Mg-al dúsított, egyesével celofánba csomagolt kis dextróz tablettácskáimat… 😦

Persze egyből a földre puffantak, a tabletták a celofánon korcsolyázva szertecsúsztak….

Az első döbbenetben arra gondoltam: felszedem, de a hátam mögött loholó izzadt és lihegő szörnyek láttán egy szempillantás után hagytam a fenébe. Ott és akkor eldöntöttem, hogy úgyse lehet vészhelyzet, fussunk tovább! 🙂

Befordultunk a Birger Jarlsgatanra, jó kis árnyékban futva szorongattam a szirupot a markomban, majd jött az állomás: szirupnyakalás, majd egy pohár sima víz a gyomorba, egy pohár a fejre és gyerünk.

Végig a Karlavägenen, élvezve az enyhe lejtőt kezdődött a második, 26km-es kör. A pulzus makacsul tartotta magát 176-177 körül, de nem izgattam magam: jól éreztem magam és tudtam hogy tavalyit is ilyen magas pulzuson toltam végig (bár jóval lassabban :P).

Utána az Oxstiernsgatan jött, de annak az alján nem jobbra, mint az első körben, hanem most balra. Dag Hammarskjöldsväg, a magyar nagykövetség, utána a múzeumok: a Tengerészeti, a Testnevelési, a Rendőrségi, a Technikai. Itt is volt egy csak vizes frissítőpont, itt bekaptam a sótablettám ittam rá és lélekben felkészültem a Djurgård területre (kb. vadasparkot jelent a név): szurkoló alig valaki, sok zöld, sok erdő, kevés frissítés. Pontosabban, a félmaraton körül sósuborka!

Félmaraton: 5:09p/km

A tévétoronynál (Kaknas Tornet) befordulva a mezőn futva érkeztünk el a Svéd Filmintézetig, majd a Lidarängvägenre 160 fokban befordulva meg is érkeztünk az egyik legjobb frissítőpontra a féltávon: Brinks sósuborkát  és vizet osztottak. Tavaly ezután a frissítő után nem sikerült újból felvenni a ritmust, akkor engedtem el tavaly a 4:15-ös iramfutókat…

Idén itt nem volt gond, simán újraindultam, a lassú átlagtempó a rövid (1,2km) szakasz és a beleeső frissítés miatt lett annyi.

A 25. kilométerig: 5:59p/km

Tartottam ettől a szakasztól, tavaly itt volt a mélypont. Most semmi ilyet nem éreztem: bár már messze nem voltam friss, de a mélyponttól azért messze. Két kisebb domb van benne (22. és 24. km körül), tavaly az első tett be nekem, most simán lenyomtam a metronóm és a lépéshosszos trükk segítségével mindkettőt. A pulzus dombra fel felment, dombról le visszaállt. Volt egy frissítőpont a 24. kilométer után, a második domb előtt, ott harmadszor is szirupoztam és ittam. A kevés megállás a djurgårdeni szakaszon meg is látszik a hivatalos tempón: 5:30p/km, gyors lett. Az órám szerint összevonva a két szakaszt, a 20. és 25. kilométer közötti két megállást beleszámolva, már csak 5:46 lett az 5k átlagtempó: a valóságban egy picit már lassultam.

A hatodik 5k: 5:54p/km

A Djurgårdsvägenre ráfordulva kezdett nehezebben esni a tempót tartani. Gondolom az történt, amit Jeffnél olvastam: 2..2,5 óra után maraton tempóban futva kezdenek a test glikogén raktárai kiürülni. Hát, kezdtem érezni.

A Skansennél levő frissítőpont után nagyon kellett akarnom jó ritmusban újraindulni és a Nordiska Museet körül ezért ideges lettem: nagyon kezdtem lassulni és egyre többször vettem észre: sokszor jóval lassabb ritmusban lépegetek mint a 172-es ütésszámú metronómom a fülesben.

A fene egye meg , a 25. kilométeres djurgårdeni szirupnak már kiment a hatása gondoltam, és a negyediket még nem ihatom meg, az kell a végére. Amikor kiértem a szigetről, a Djurgårdsbronról lefele döcögve végre eszembe jutott mit olvastam (újra)  Jefftől a “Racing tactics 101″ cikkben a verseny előtt erről a szituról. A verseny előtt el is határoztam, hogy ki fogom próbálni, ha kell.

A trükk ugyanaz, mint a fotózásban, ahol a fényes jeleneteknél az ösztönös reakciónknak ellentmondva a túl sok fény ellenére +fényértéket kell beállítani a gépen (“adj fényt a fénynek”), illetve az éjszakai jeleneteknél  a sötétség ellenére -fényértekkel kell korrigálni az automatát, ha nem egy mosott szürke képet akarunk kapni éjfeketék helyett.

Szóval Jeff erre a szitura hasonlót ajánl:
“fáradsz és lassulsz? Fuss egy darabig még gyorsabban mint a tervezett verseny tempód (“power surge”), ami után visszavéve a tempót az eredetileg már lehetetlennek tűnő céltempóra, az megint könnyebbnek tűnik majd.”

Ezt persze gyakorolni illett volna felkészülés alatt (beszélnem is kell erről Gergővel), de gondoltam mit veszíthetek? Ha így lassulok tovább, akkor elcseszem így-úgy is. A hidacskáról lefele futva ezért belehúztam és kétségbeesésemben futottam vagy 100m-t 4:30 körül tempóval, miközben szerintem úgy vicsorogtam mint akinek épp a tökeit vágják le, majd visszavettem és vártam mi lesz.

A dologban határozottan van valami, mert 1. nem haltam bele és 2. ugyanolyan nehéznek éreztem a lábaim mint előtte, de 3. megint simán tudtam metronóm ütemre lépni, ami megnyugtatott: amíg tartani tudom a lépésütemet, addig nagy gáz nem lesz.

A Strandvägen végén a frissítő állomásnál az elsőnek kiszemelt izós poharat nem vettem fel, mert látszólag sok piszok darab úszkált benne, a másik asztalhoz léptem, és ott volt egy “alig piszkos”. Nem örültem, szidtam a pontőrt magamban, hogy piszkos poharat, vagy piszkos vizet használt az izo bekeveréséhez, de hát inni kell, hát felvettem. Majdnem visszaköptem elsőre a meglepetéstől: zöldségleves volt! Olvastam, hogy lesz, de teljesen elfelejtettem. Sós volt és meleg, az íze a leveskockából főzött ízfokozós műlevesekre hasonlított, de érdekes módon jól esett.

A szakasz hátralevő részén legalább a lépésütemet tartottam, de piszok fáradtnak éreztem magam. A végén azért kezdtem már kibukni is. A 30. kilométernél, a királyi palotánál meghirdetett energia állomáson már nem ugráltak a Garmin pomponlányok, csak a reklámzászlók lobogtak, de viszont most már volt kóla az asztalon.

A hetedik 5k: 6:12p/km

A kóla. Pepsi. Jó kis tömény cukoroldatos húgymeleg lötty. Hát, mit mondjak, szar íze volt, de lenyomtam és folyamatosan böfögve nekivágtam ismét a slusseni emelkedőnek. Nem voltam lelkes a Hornsgatan, a templomdomb és a Västerbronn híd közelgő megismétlésnek gondolatától sem. A slusseni emelkedő tetejére legalább már nem böfögtem, de helyette a szelek gyötörtek egyfolytában vagy 100m-en keresztül. Itt voltam szerintem a leginkább kibukva, még 1x be kellett vetnem a Jeff féle nekiiramodós trükköt.

Az Ultra című film jutott eszembe és röhögtem magamban magamon: nekem is a “mi a szart keresek én itt” hangulatom volt itt, de nagyon. Gergő ajánlása járt a fejemben: ezen a szakaszon lehetett/kellett volna először Z4-be fellépnem. Jó vicc, kb. az 5. km óta Z4-ben vagyok, stabilan 176-177 körül, kivéve az emelkedőkön, úgy éreztem, ha most fokoznám a tempót. akkor meg is murdelnék hamarost.

Arra is gondoltam, hogy a templomdomb után frissítőállomás, ott benyakalom az utolsó szirupot, az biztos segít egy kicsit a Västerbron előtt. Fura dolog, addigra totál elegem lett a számban lévő folyamatos cukros-izé íztől, de mégis vártam a szirupot, mert tapasztalatból tudtam, hogy egy kicsit tényleg ad energia löketet. Lehet, hogy csak képzelem, de akkor is.

Elég kevés emlékem van a második  Hornsgatan -Högalids Kyrkan szakaszról, azt maradt meg bennem főleg, hogy utálom a pacsizókat, mert egyre beljebb tolják a kordont és emiatt hosszabb íven tudok csak kanyarodni. Ja, a McDonald, ahol almaszeletet osztottak, na az zseniális volt. Savanykás, lédús.

A templomdomb után a 33. kilométernél elővettem az utolsó szirupot, benyakaltam, ittam, locsoltam magam és csak azért tudtam elindulni, mert arra gondoltam, most még egy kis lejtő jön a híd előtt, azon talán sikerül beröffentenem magamban a motort. Herótom volt a metronóm hangjától is, de anélkül az egyenletes 172bpm ritmusa nélkül már régen belesétáltam volna, tudom.

Áldottam az eszem, hogy (nem tudatosan, de) 4/4-edes ritmusképletet állítottam be: nem folyamatos tak-tak-tak-tak… volt a fülemben, hanem tik-tik-tak-tak / tik-tik-tak-tak…, ahol itt már a tik-tik: egyben belégzés, a tak-tak: kilégzés lett nekem. Legalább lett így egy elfogadható 2:2-es légzésütemem, hol voltam már az első kilométerek decens 3:3-as légzésétől…

A híd. Hát, most nem volt repülős érzésem. A szurkolók még ott voltak. Az első körben még velük üvöltettem, különösebb átélés nélkül, poénból: “Fuck-the-bridge!”.

Most nem üvöltöttem semmit, csak őszinte, mély átéléssel gondoltam: Fuck-the-bridge! és nekivágtam.

Jeff ajánlását követve (miszerint folyamatosan vizualizáljuk az utolsó 7km-en, hogy miért nem nagy ügy az a fránya 7km), felfelé futva összeméregettem az agyamban a hídra vezető emelkedőt és a szokásos edzésútvonalam utolsó előtti kilométerét, amire rendszerint az edzés utolsó résztávja esik. Az a szakasz olyankor egy undorító emelkedőnek látszik és mégis megcsinálom. Ez a híd annál szerencsére nem meredekebb, csak egy kicsit talán hosszabb…

Nem tudom, hogy a templomdomb aljában benyomott, akkora már okádék, rohadék ízűnek érzett szirup, vagy Jeff agykontroll ajánlása,  vagy mind a kettő egyszerre működött, de különösebb probléma nélkül,  folyamatosan futva felértem, bár piszok nehéznek éreztem a lábaim. A pulzussal ott és akkor már nem foglalkoztam, utólag látom a trackből, hogy teljesen rendben volt, csak 180-ig ment fel, bár az is igaz, hogy csak 6:43-as lajhártempóval bírtam a tetejébe felvánszorogni.

A hídról lefele futva jött a várt, de ezúttal mérsékelt gyorsulás, 5:35-körülre és vele egy meglepetés: ráfutottam Peterre, aki ekkor már folyamatosan sétált. Szóval jogosan volt szkeptikus az elején: tényleg nem fért össze a babaprojekt a maraton felkészüléssel. (Nagyon érdekesen hangzó 4:44:44-es idővel ért be végül.)

Odakiáltottam neki egy biztatást és megújult önbizalommal  futottam tovább a ralambhovsparkeni frissítőállomás felé.

A nyolcadik 5k: 6:15p/km

A frissítő állomáson izó + locsolkodás, miközben Jeff maraton taktika ajánlása járt az eszemben:

“I’m not a coach that sugar coats training and racing. The last 7k of a marathon is tough. Sorry folks, there is no way around it.”
(“Nem vagyok az a fajta edző, aki cukormázba csomagolja az edzést és a versenyzést. Egy maraton utolsó 7 kilométere durva. Bocsi, de ezt nincs mód kikerülni”)

A Ralambhovsparken melletti állomáson gyűjtve a lelkierőt az újrainduláshoz az is járt a fejemben, hogy jön még a Norr-Mälarstrand, a városháza, a Központi Pályaudva az enyhe, de  k*va hosszú kaptatóval a S:t Eriksplan-ig, majd az Odenplan-ig. Aztán igaz, hogy lejtő jön a 40. kilométerig, de utána meg illene hajrázni — hogy fog ez nekem menni??

Aztán szerencsére a szembe ötlött a tábla közvetlenül az állomás után: 35. km…

A francba: túl vagyok az összes nagy, rettegett emelkedőn, túl a mitikus 20. mérföldön és mégsem jött a “fal”, pedig Peter, a nálam sokkal jobb futó is sétál már mögöttem…

Csak fog ez menni!

Jeff többi verseny-tanácsa is járt a fejemben. Egyfelől gondoljak bele: ez már “csak” 7km!  A verseny előtti rápihenő szakaszt kivéve én hetente 5x ennél csak többet futottam mostanában, szóval ha már szerencsére nem jött az fránya fal, csak ledöcögöm ezt!

Nekiindultam és miután felvettem a lépésütemet (gondosan kivárva az 5mp-es mintavételi időablakot a tempóbecslés stabilizálására az órán) a verseny közben először odalapoztam az órán a RaceScreen appra a befutóidő becsléshez. Imádkoztam, hogy 4:15 alatt becsüljön és lőn: az app szerint a vánszorgásnak érzett tempó ellenére 4:11:50 volt a becsült befutó.

Ez volt a várt végső extra motiváció: a tavalyi versenytapasztalatom szerint most szarul érzem ugyan magam nagyon, de szarabbul már nem fogom: menjünk. Ezen fellelkesülve feltekertem egy kicsit a metronóm hangerőt, hadd kalapálja az agyamba az ütemet. Zakatoltam.

Norr-Malastränd megvolt, párakapu, a végén a frissítőnél megint kólát és kávét adtak. A kávét a pulzus miatt veszélyesnek éreztem, legyen csak kóla. Pocsék, cukros íz megint, de hát brit tudósok szerint már a szénhidrát szájüregbe vétele is növeli a teljesítményt, még ha nem is nyeled le utána, szóval inkább lenyeltem.

Aztán T-Centralen: megint izó ivás, locsolkodás, párakapu, agyilag rettentő nehéz nekiindulás, de sikerült. Arra gondoltam egyfolytában: már csak 5km: mintha a Steninge-cafe-től hazafutnék…

Vasaplan, Östra Jarnsväggatan, Norra Bantorget, Torsgatan. Ólomnehéz lábak, vicsorgós arckifejezés, de futva a hosszú, sunyi emelkedőn, végig a metronómra lépkedve.

S:t Eriksplan. 39. km: banánosztás. Már nem mertem elvenni a sikamlós hámozott banánt a dobozból, féltem hogy elejtem és csak összekenem magam. Borzadtam a gondolattól, hogy ragadok a hátralevő részben, arra gondoltam: már csak 3km, azt kibírom kaja nélkül.

Odenplan: dombtető. Párakapu és a lejtő eleje. Végre. Már látszik a St. Georgios Kyrkan, a 40. km, ahol ráfordulunk az utolsó 2,2km-re. A lejtő sokat segít, gyorsul a tempó. A dombetőre 6:33-al vánszorogtam fel, a lejtő aljára 5:33-ra gyorsulok, aztán ellapul a terep és egy kicsit visszaesek.

A pulzust már alig nézem, de a 40. kilométertáblánál  azért ránézek az órára: 5:46 tempó, 173bpm pulzus. Magamban röhincsélek az edzői javaslaton, hogy innentől mehetnék 183bpm fölé. Menjen akinek két anyja van, örülök, hogy mozgok!

Az utolsó 2197m: 5:46p/km

A domb aljában vízszintes lesz pálya. Itt ejtettem el a dextrózt az első körben. Bosszant, mert most jó lenne turbónak. Erről eszembe jut, lehet mégsem hülyeség az edzői instrukció: most már csak 2km, próbáljuk meg tartani a lejtőn felszedett tempót: vajon mi lesz?

Az lett, hogy csak elindult az a pulzus felfelé: 5:28p/km tempóval, 181-es pulzussal fordulok a Karlavägenre. Utolsó frissítő állomás jön, itt már minden mindegy alapon csak vizet iszom, utálom már a cukros ízt a számban, nem akarok izót. Rohadt hideg, át is fut az agyamon, hogy ebből tüdőgyuszi lehet, de aztán inkább agyalás helyett nekiindulok.

A Jeff féle “power surge”,  meg chi running, meg a többi tanács jár az agyamban: vállakat próbálom tudatosan lenyomni, magamat kihúzni, előredőlve futni, hüvelykujjakat kifelé fordítva karmunkára figyelni, ahogy a svédek a dombozós tanfolyamon nyomatták, ütemre lépni és a mellett nyúújtanii a lépést. Itt már szinte csőlátásom van.

Sturegatan: enyhe emelkedő, de már látszik a stadion óratornya! Innentől kevesebb mint 1 mérföld! Igyekeztem nem figyelni a combjaim kigyulladni akaró érzésére, csak futni. Itt az emelkedő és holtfáradtság ellenére 5:50 körül nyomom, a pulzus a dombon 185bpm körül jár.

Tudtam, hogy szar lesz  a stadionhoz érni abban a tudatban, hogy légvonalban alig 200m a cél, de a valóságban itt még el kell fordulni a kereszteződésben balra. A Valhallavägenen kell futni vagy 150 métert, majd befordulni a Sofiahemmet felé és lefutni a stadion másik végéig, a hátsó bejáratig, majd körbe a rekortánon. A pulzus (utólag látom) marad 184-en, a tempó lassan emelkedik, a Drottning Sofias Vägenre ráfordulva lejtő, még tovább gyorsulok.

A stadion bejáratban a  kapualj egyben egy 180 fokos visszafordító, kicsit visszafog.  Még a bejárathoz közeledve arra gondoltam, mennyire dicstelen módon futva érkeztem be tavaly és hogy mennyire gáz lenne megint egy szétesett fuldokló dagadéknak látszani a képeken, ezért a kapuból a rekortánra kifordulva a mindent-bele eszetlen hajrá helyett igyekeztem valami normális futómozgást produkálva, a testtartásra figyelve hajrázni. Ez összességében valószínűleg jót tett: a rekortános kb. 250m-en csak 5:12-es tempóval végigfutva, de ezúttal oxigénnel egész jól ellátott dagadék látványát nyújtva érkeztem.

A célban

A végeredmény: 4:07:31. Nem lett meg az álomidő, de bőven belül a 4:15, sőt a 4:11-es becsült célidőn is. “Fal” nélkül, becsülettel végig futva, szóval boldog vagyok.

 

 

 

 

 

Befutó után

Megkapva az érmet, csináltattam egy mobilos képet egy segítővel, majd megragadtam a korlátot és tavalyi verseny után már számítva a várható iszonyatos lemerevedésre, rögtön próbáltam nyújtani és közben minden porcikámmal lélegezni.

Jól is ment, amíg előrehajolva kezdtem a combfeszítőt nyújtani, ami után egyből megpóbáltam  felegyenesedni. Na ott és akkor fordult egyet velem a világ és egy pillanatra megbillent a horizont a fejemben: meg kellett ragadnom a korlátot. Gyorsan megint kétrét hajlottam, megint jutott vér az agyamba. Nyújtottam, nyújtogattam, majd nagyon lassan, öregesen, kb. 10 fokonként meg-megállva próbáltam megint kiegyenesedni. Szinte hallani véltem a belső cardio-vaszkuláris szervómotorok nyüszítését, ahogy kétségbe esetten próbálnak tartani valami értékelhető vérnyomást az agyamban, majd miután a műhorizont az agyamban még néhányszor billent egyet végül sikerült felborulás nélkül felegyenesedve maradni.

Amikor ez megvolt, akkor lassan, öregesen elindultam vissza a sátorhoz. Útközben megkaptam a szokásos stockholmi ivóvízzel töltött kulacsot (nagyon jól esett), majd jött 250m sétának álcázott vánszorgás az Östermalm IP sportpályáig. Itt volt a sátorterület és az oda vezető gonosz lépcső… 🙂

A lépcső után a befutócsomag: a póló, szerény étel- és italcsomag. A csomag szerény volt, némi csokis nápolyi, mazsola és egy dobozos Pepsi, viszont a csomagosztás után korlátlan mennyiségben lehetett fekvő-hotdogot, Erdninger alkoholmentes sört és kávét vételezni, amennyit csak akartunk.

Visszatekintés

Sokat gondolkoztam a versenyen. Más volt, mint az első. Sokkal jobb időm lett, most sem volt “fal”, de a 30. km után iszonyú fáradtnak éreztem magam valószínűleg a keményebb tempó miatt.

Ami nem volt jó: a pulzus tervet nem sikerült betartanom, az 5. km után az első emelkedőn felcsúsztam  175bpm fölé és utána ott is maradtam. A negatív split sem jött össze.

  • Az első FM 2:00:01, azaz kb 5:42p/km
  • A második FM: 2:07:30, azaz kb. 6:03p/km

Ami jó volt: bár felszaladt hamar a pulzus 175 fölé, de utána nagyon stabilan tudtam tartani a 176-177bpm-es pulzust majd 4 órán keresztül. Emelkedőn hagytam felmenni laktátküszöbig, ahonnan mindig stabilan visszaesett ahogy túljutottam az emelkedőn. Nem futottam “falba”, több mint 16percet faragtam a maraton időmből és ezúttal még egy igazi hajrára is maradt erőm. Verseny után 2 nappal később már nem fáj semmim és az összes sérülésem egy pici vérhólyag egy buta módon nem rövidre vágott lábköröm pereme alatt.

A frissítés szerintem rendben volt, kellett az az extra szirup. Kit tudja, ha nem szórom el a Mg-os  dextrózom és el tudok szopogatni egyet a hajrá előtt, akkor még jobb élmény is lehetett volna a befutó, de így is rendben volt.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

4 hozzászólás a(z) Stockholm Marathon 2017 bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Stockholm Marathon 2017 versenytaktika | Blogarak

  2. Visszajelzés: Söderrunt 2017 | Blogarak

  3. Dani szerint:

    Hello Gabor!

    Tök jol irtad meg az elmenyeidet! Ez egy kemeny verseny, nagy szintekkel, no meg az idöjaras hobortjaival fuszerezve.
    Jövöre azert en is nekifutok a stockholmi maratonnak, remek terepgyakorlat volt a bejegyzesed. 🙂

    Udv,

    Dani

  4. Visszajelzés: Eltelt 1 év | Blogarak

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s