Göteborgsvarvet 2018

A bajok gyökerének vélt megtalálása után eljött a félmaraton napja. Előtte a héten még  voltak kisebb kalamajkák a térdemmel, egy HIIT edzés + rá két napra egy tempófutás során sikerült megint bedurrantani a térdem, de péntekre lelohadt, így úgy voltam vele, hogy mivel minden ki van már fizetve, utazzunk és próbáljuk meg szombaton.

Chartervonattal mentünk, reggel 8:05 indulás volt tervezve a stockholmi központi pályaudvarról. A szombat reggeli kevés utas miatti ritka menetrend miatt már hét óra előtt az elővárosi vonaton ültem.

Tavaly is már a versenyszervezők biztosította “futóvonattal” (löpartåg) mentem, ami egy charterjárat Stockholmból, idén ezt még azzal fokoztam, hogy belépve a munkahelyem sportegyesületének futó szakosztályába, céges támogatással mentem az első osztályon. Szóval nagyon szuper utazásra számítottam és arra, hogy még futás előtt lesz időm bemenni a versenyexpóra és venni Enervit energia szirupot, mert abból kifogytam.

A valóság nem egészen ez lett. Kezdődött azzal, hogy műszaki hiba miatt fél órás késéssel indultunk. Folytatódott azzal, hogy az út kisebb vérfürdőbe torkollott. A charter  vonattal a versenyszervezők adtak némi extra szolgáltatást is, például a vonaton osztották ki a rajtszámot is, hogy kihasználják az utazási időt. Én addigra már a lábamra szuszakolt kompressziós zokniban ücsörögtem és neki is láttam a rajtszámom adaptálásának a rajtszámtartó övemhez. Az övön a két tartó bizbasz közelebb volt egymáshoz mint a rajtszámon  a lyukak. Nosza elő a svájci bicskám, kisollót belőle kinyitottam, azzal vágtam vele két lukat a rajtszámba, majd a bicskát a kihajtott ollóval letéve az asztalkára elkezdtem az övre felszerelni a papírt. Persze hogy sikerült lesepernem a kb. 5 dekás bicskát az asztalról, ami természetesen az olló hegyével lefelé belesüvített a padlón levő, éppen befele-csámpított zoknis lábfejem belső élébe.

A gumírozott zokni valamit mentett ugyan a helyzeten, de legott lett rajta egy rajtszámtartó-luknyi helyes kis hasíték, meg persze a talpélemben is egy mély, szúrt seb. Miközben felemeltem a csülköm, már hullámokban kezdett bugyogni a vénás vér kifelé  a nagylábujjam tövéből, mint egy megszúrt malacból. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy ha mélyet is, de viszonylag kis keresztmetszetű lyukat ütött az olló, csontot, ízületet nem ért, csak a talpélem izmaiba fúródott. Mire letúrtam a feszes harisnyát a lábamról  kárfelmérés céljából, addigra persze a zokni lábfeje már tocsogott a vértől. Előtúrtam a cserezoknim (rövid szárú, de szerencsére szintén feszes futózokni), majd a sebre szorított zsebkendőre rágörgettem a zoknit. A sebet összenyomva a papír zsebkendővel az össze tudott tapadni és a vérzés viszonylag hamar elállt.

Két gondom volt immár: maga a seb a lábamon, meg a kompressziós zokni, amibe ha belealvad a vér, akkor vértől ragadós zokniban nagyon gáz  lesz futni… Tetejében a seb a nagylábujjam tövében levő bütyök alatt van, ahol szűk a hely cipőben. A zsebkendővel preparált sima zoknit például piszokul szorította ott. Ez most jó a vérzés miatt, de futni nem lesz jó. Sebtapasz persze senkinél nem volt, csak sport-tape. Hoppá, az van nálam is!

Azt találtam ki, hogy jobb híján majd később Bear Grylls leszek és natúr telibe ragasztom a sebet sport-tape-el. Oké, akkor tehát maradt a zokni problémája. Nem maradhat vértől ragacsos, mert tönkre vágja a lábamon a bőrt versenyen. Szerencsére mint céges futók az első osztályon utaztunk és első osztályon az SJ grátisz ad kávét és ásványvizet. Ehhez persze van egy tenyérnyi szolgálati helység egy mosogatócskával, próbáljuk meg azt! A kompressziós zokni műszálas, szóval ha kimosom, gyorsan szárad.

cd2v1-action-500

A kalauz kissé meglepődött, amikor a szolgálati helységébe később benyitva engem talált ott felemás zokniban amint egy lyukas, csupa vér zoknit öblögetek a mosogatómedencében, de azért elirányított a vonat másik végébe a bisztrókocsiba, ahol adtak egy Salvevick gyorstapaszt.

Tudjátok azt a kis helyes izét, mint itt a képen jobbra. Nézegettem, hogy hogy a túróba fog ez a helyén maradni, mert nekem izzad a tenyerem-talpam mint az állat + plusz versenyen fogok futni vele, beletrappolva vízbe a frissítő pontokon és a párakapuk alatt, szóval ott lent vizes lesz minden…

Aztán az az olló adta a megoldást, ami a bajt is okozta: levágtam vele a röhejesen gyenge ragasztófüleket a gézlapocska két oldaláról, majd a gézlapot a sebre fektetve masszívan letépeltem a bokaficam esetére hozott durván ragadós, rugalmatlan sport-tape-el. Tisztára olyan lett mint egy nyomókötés, csak lapos.

Az immár vértelen, de csuromvíz kompressziós zokniból kiszívattam a vizet a klotyóból szerzett óriási kupac papírtörülközővel. Kicsit szárítgattam a zoknit a tűző nap sütötte karfán, majd úgy nyirkosan visszavettem a lábamra. A fekete zokni lábfején a frissen vágott lyukon op-art minta módjára világított át a fehér edző-tape. Ráálltam és alig fájt, arra jutottam, hogy akár működhet is a megoldás.

Időközben egy vágányzár miatti további 10p ácsorgás is volt, szóval mire azon és a mini vérfürdő utáni kármentésen túl lettem, már meg is érkeztünk, késve, az első rajthullám ideje előtt csak 20 perccel. Az első rajtcsoportba esőket a szervezők kocsin vitték előre, nekem bő két órám maradt a 10. csoportig.

Mivel a tavaszi stockholmi pályabejáró futáson elfogyott az Enervit energia szirupom, szerettem volna idén is bemenni, hogy vegyek szirupot mostanra és a maratonra. Tavaly sokat barangoltam az expón, de akkor nem késtünk és egy jóval későbbi rajtcsoportom volt. Most agyaltam, számoltam, de ha az expóra bemegyek akkor egy őrült rohanás lett volna az egész. Arra gondoltam, hogy ennyi baljós előjel után még csak az kellene, hogy a kapkodás miatt még valami baj legyen, szóval hagytam a fenébe.

A versenyhelyszín, a céges sátor, minden ugyanott és ugyanolyan volt mint tavaly, szóval gyorsan megtaláltam mindent. Mire odaértem, leccucoltam, levetkőztem és elmentem végigvárni a sort a Toitoiba, addigra már csak 30p maradt a rajtig.  Kényelmes tempóban odadöcögtem, majd menet közben beálltam a már felsorakozott rajtcsoport elejére.

Versenytaktika és frissítés

Versenytaktikának azt kaptam Gergőtől, hogy az első 16 km-en maradjak Z4-ben, azaz maradjak 184bpm alatt, utána tolhatom, ahogy bírom. Azt hiszem ez most nagyjából sikerült is. A pályaprofil a tavalyi.

A frissítéssel kicsit bajban voltam, mert ugye nem jutottam el az expóra. Volt nálam 2 tavalyról megmaradt Enervit carbo-loader  csomag, lassan lejárt a szavatosságuk, azokat megettem másfél órával a verseny előtt, használati utasítás szerint. Hoztam magammal kb. 6 db. Saltstick sókapszulát, abból egyet reggel vettem be vízzel még otthon, majd a szénhidrát előtöltő csomaggal a másodikat, szintén vízzel. 26-27 fokos meleg volt napsütéssel, nagyon élénken él még bennem a tavalyi SPAR maraton és hőség hatása, soha többet nem akarom azt a fejre állást.

Ezenkívül csak néhány magnéziummal dúsított dextróz tablettám volt, ezeket még 2 éve vettem Németországban egy Aldiban, azóta sem találtam magnéziumost. Ezek a sókapszulákkal együtt a derékövbe kerültek, míg a kezemre felkantároztam a fél literes Salomon puhapalackom. Minden frissítőn akartam inni, a palack az útközbeni vésztartalék volt. Nagyon jól is jött .

A verseny

A rajtcsoportba elég későn, már menetben soroltam be, az elejére. A rajt előtt a pulzus a szokásos módon, ácsorogva is 120bpm felett volt, ehhez képest sikerült a pulzustaktikát betartani, felmászott ugyan a dombokon néha 183 fölé, de a meleg és tűző nap ellenére egész jól viselkedett és lassításra gyorsan visszament. Nagy volt a rajtnál a tolongás, mint tavaly, de most nem akartam tolni, nem bántam, mert a cél a térdemre vigyázás és ezúttal a pulzus taktika betartása volt.

Ennek ellenére egész jól indultam. A kikötői óriáshídra felmászva a 6. km körül ugyan 7p/km-ig kellett visszavennem tempót a pulzus miatt, de végig futottam és utána a térdem ellenére simán be tudtam gyorsulni a lejtőn lefelé. Eleve a pulzustaktika betartása volt a fő célom, ahogy korábban írtam is volt: idénre minden befutóidő-célt elengedtem, de az 5:40p/km körül ingadozó tempónak most igazán örültem, hisz rettentő keveset futottam edzésen idén. Csak bírjam végig!

Első 10
Szerencsére volt azért némi szél és sok párakapu. A híd után a 7. km-nél levő vízvevő hely előtt vettem be az első sókapszulát. (Mindenhol ittam egy pohárral, ahol izót adtak, ott azt, amúgy vizet, sőt volt ahol izót+vizet). A kezemre csatolt puhapalack kicsit nehéz volt az elején, de nagyon jó volt, hogy ha kellett, bármikor ihattam egy kortyot. A sótablettákat pl. már az állomások előtt, a 200m-es előjelző táblánál lenyelhettem egy korty vízzel, hogy aztán az asztal körüli tolongásban már csak a pohárra és tömegre kelljen figyelnem.  A verseny második felére azután sokat ürült a palack, akkor már alig volt súlya.

A híd és a 7. km-es frissítés után jött a legjobb rész. Nagyrészt sík, vagy enyhe emelkedő, részben vízpart, pulzus 183-185 között, 5:30-5:40 körüli tempóval folyamatosan előztem. Majdnem flow-érzés volt, jól ment.

Utolértem a két rajthullámmal korábbi Volvo-s szponzori-rajthullám pocakosabb futóit. 🙂 Elhagytam még egy teljes menetfelszerelésben, rohamsisakban, bakancsban, álcázó arcfestékben pompázó, kék kamugéppisztollyal felszerelkezett, eléggé gőzölgő és roskatag állapotban kocogó katonát is.

A 12. km környékén kezdett el nehezedni a tempót tartani. Gondoltam innentől már csak 9km, van nálam több mint 4 dextróz tabletta, akár 2km-ként lehet egyet elszopogatni, be is vettem megelőzésképpen az elsőt, a kulacsból ittam rá. Itt már tűzött a  nap nagyon.

A 14. km-es vízállomás előtt tűzoltó-darusautó nyúlt be a pálya fölé, onnan  spriccelte a futókat, jó móka volt, majd jött a második híd.

A második híd lankásabb, persze itt is belassultam. Itt hamarabb és feljebb is futott fel a pulzus, plusz már kicsit fáradtam ezért “erőből” kellett futni a napon, de megfutottam végig. Tudtam, hogy a híd után frissítő állomás lesz, így előtte sókapszula kis vízzel, majd az állomáson 1 pohár izó + 1 pohár sima víz extrában a kapszulahígítás miatt, a harmadik pohár meg a fejemre és a testemre ment hűtésnek.

A híd után a 15. km-el kezdődött a hosszú, sunyi emelkedő a Neptun-szobor felé a dombtetőre. A dombra kapaszkodva az  elején elkezdtek a combjaim és csípőizmaim savasodni, ezért aztán szétrágtam még egy magnéziumos dextróz tabit + leöblítettem a kulacsból és úgy két-háromszáz méterrel később aztán a frissítések kezdtek is hatni. Gyorsabb nem lettem, de a savasodás megszűnt. Itt már gyakrabban felcsúsztam 183 fölé pedig a tempó nem volt acélos, 6:00..6:13p/km. A sunyi,  hosszú emelkedő napon felfelé + a kevés hosszúfutás tavasszal edzőidőszakban megtette a magáét — csodák nincsenek. A térdem viszont alig éreztem, a szúrt sebemről meg meg is tudtam feledkezni.

Az emelkedő közepén, a Neptun szobor körül volt a 16. km, itt osztottak vizes szivacsot, vettem is kettőt, törölköztem velük és vizet ittam. Az ottani frissítő állomás után már nem foglalkoztam az óra csipogással, de itt már az erőnlétem nem volt az igazi, féltettem a térdem is, meg 2 hét múlva maraton, szóval nem akartam teljesen belehalósra venni a hajrát.

33160514_1869446229743553_1463663135796756480_nA 20. kilométernél még volt egy autópálya feletti gyalogos-felüljáró ami nem esett jól, előtte bele kellett sétálni egy torlódás miatt, mert a földön ápoltak a mentősök egy futót, ami útszűkületet okozott, meg volt még 1-2 domb, szóval amikor éppen felfele kellett menni itt már nagyon nem volt acélos a léptem. Az utolsó 200m-en meg nem akartam már agyatlanul hajrázni, a miértről Őry István írt nagyon jól a Futólépés blogon. Tudtam, hogy úgysem acélos az időm és nem akartam egy szétesett, eltorzult arcú pacniként beesni a célba egy vállalhatatlan célfotóval, mint az első maratonomon. Az eseteges célfotót ugyan (még) nem kaptam meg, de a cél mögötti  nyújtás, majd az érem átvétele után már egész emberformájúan  tudtam a kijáratnál levő levő fotóscsajnak felmutatni az érmem.

A hivatalos befutóidőm 2:04:50, ami a tavalyi 1:54:22-höz képest vagy 10 perccel rosszabb. Ez félmaraton esetén azért nem kevés visszaesés, de az előzmények miatt egyáltalán nem vagyok elkeseredett. Nehéznek éreztem, de kifejezetten élveztem megint a versenyt, nagyon megérte betartani a pulzuslimitet az elején.

A futás után a céges sátorban masszíroztattam, de 4 órás vonatúton hazafelé azért rendesen bemacskásodtam.  Reggel, alvás után, persze kicsi izomláz még volt, meg mérsékelt térd-duzzanat, de összességében a mini vérfürdőm ellenére sokkal jobb sült el ez az út, mint akár egy hónapja is gondoltam volna.

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s